MÉREM, DE MIT?

Uram, Istenem, mérem, mérem, de mit mérek, nem tudom, írja az időről másfél évezreddel ezelőtt Szent Ágoston, a korai középkor legnagyobb filozófusa. Vallomások című művében háromféle időt különböztet meg: a múltat, ami már nincs, a jövőt, ami még nincs, és a jelent, ami ugyan van, de nincs kiterjedése, mert mindig csak egyetlen pillanatig tart. Valójában megfoghatatlan, és nem tudjuk, micsoda. Azóta sem tudtuk fülön csípni, pedig tudósok és művészek hada próbálkozott csapdába ejtésével.

A természettudományok létezőként számolnak vele. Nemcsak térben, időben is vizsgálják a folyamatokat, melyek közül egyesek akár vissza is fordíthatók, ám a mi időnk egyirányú; az életet visszafordítani nem lehet. Régi-új felfogás, hogy az emberen kívül nincs idő, a múlt–jelen–jövő az ember lelkében található meg.

Ez a megfoghatatlan valami azonban – ha van, ha nincs, ha ki is csusszan kezünkből – mégis meghatározója életünknek. Sokféleképpen viszonyulunk hozzá. Barátunk és támogatónk: az idő begyógyítja a sebeket; majd az idő kipörgeti, mondjuk. Ellenfelünk: viaskodunk, versenyt futunk vele. Tulajdonként kezeljük: most nincs időm; szentelek vagy szakítok rá időt; fogy az időm. Szeszélyes élőlényként emlegetjük: csigalassú, fut, rohan, vagy – Szent Ágoston szavaival – előballag valami rejtekhelyről, mikor a jövőből jelenné változik, mikor pedig jelen mivolta múlttá öregszik, megint visszabúvik. A költők megszemélyesítik. Aranynál hajt az idő gyorsan. Zrínyinél szárnyon jár, Berzsenyinél a szárnyas idő hirtelen elrepül, Petőfinél, Krúdynál eliramlik.

Az idő múlása azonban minden bizonytalanság dacára mérhető, szakaszokra osztható. A Bibliában a teremtés kezdetén Isten elválasztja a világosságot a sötétségtől, és nappalnak, illetve éjszakának nevezi el, megalkotva az időmérés természetes egységét, a napot.

(A folytatás az őszi számban olvasható)