MAROSVÖLGYI BONIFÁC ÉS A MOSOLY

Marosvölgyi Bonifác izgatottan kémlel kifelé az ablakon. Közel két napja van egyedül a lakásában, az emberek, akik általában a parancsait lesik, elutaztak. Marosvölgyi Bonifác előre tudta, hogy így lesz. Tisztában volt azzal, milyen, amikor csupán órákra mennek el, s mikor készülnek hosszabb kirándulásra. Különösebben nem bánta, ha magára hagyták egy-két napra. Mindig visszatértek. Ha bánta volna, nem engedi őket sehová. Hébe-korba azonban szüksége volt az egyedüllétre. Töprengeni zavartalanul. Viszont kifejezetten utálta, ha másik lakásba viszik, ismerős idegenek közé, a megszokott illatok és büdösségek virágzó kertjéből szokatlan illatok és büdösségek veszélyes vadonjába. Ez olyankor fordult elő, amikor az emberei egy hétre is eltűntek. Az idegen környezettől Marosvölgyi Bonifác búskomorrá vált, és az idő egyszerűen nem akart múlni. A saját lakásában bezzeg kiszámíthatóan telt! Nem zökkent ki, nem ment tönkre − még akkor se, ha egyedül maradt. Napjában kétszer meglátogatta valaki (a biztonság kedvéért az ágy alá húzódott előle), beletúrt az alomba, ahová a dolgát végezte, kicserélte az ivóvizét és újabb adag eledellel töltötte föl a tálkáit. Talán elvárt volna cserébe némi hízelgést, de Marosvölgyi Bonifác büszkesége nem engedte, hogy futó ismerősökre pazarolja a kedvességét.

Egy szó mint száz, Marosvölgyi Bonifác éppen izgatottan kémlel kifelé az ablakon. Az egyedül-létnek perceken belül vége. Hallja az embereit. Érkeznek. A lépcsőn dobog a lábuk.

(A folytatás az őszi számban olvasható)