AZ ELEKTRON TESTVÉREI

Hóbort professzornak aznap rengeteg dolga volt. Számításaiban hibára akadt, a diákok dolgozatai kijavítatlanul tornyosultak íróasztalán, és posta-fiókjában huszonkét felbontatlan email várta. Nem csoda, hogy hazamenekült és bezárkózott a dolgozószobába.

Kikapcsolta mobilját, kihúzta a telefondugót a falból, és nekilátott a munkának. Az emailekkel kezdte, először az elsőt törölte olvasatlanul, aztán a másodikat, remekül haladt, de a tizen-kilencediknél eszébe jutott, hogy a nővérének aznap van a születésnapja. Vagy tegnap volt? Itt tartott elmélkedésében, amikor kivágódott az ajtó, és forgószél keletkezett a szobában. Hóbort professzor legkisebb lánya, Lujza robbant be.

– Minek van nekem testvérem? Mégis, minek? – kiabálta Lujza könnyekkel a szemében.

– Lujzikám, nem innál velem egy csésze teát? Közben elmondod, mi történt…

– Mert mindig kicsi vagyok hozzá. Meg nem értem – hadarta Lujza, miközben letelepedett a karosszékbe.

– Hmm… pedig olykor épp a legkisebb a leghasznosabb – vélekedett Hóbort professzor –, vegyük például a részecskéket…

– Miféle részecskék? A bátyámról beszélek, aki azt mondta, nem játszik ilyen kislányokkal.

Hóbort professzor jól ismerte legkisebb lányát. Kinyitotta hát az asztalfiókot, és előhúzta az ilyen esetekre tartogatott karamellás csokoládét.

– Mit szólnál egy kis csokoládéhoz, míg elmesélem a részecskéket?

– Jó – enyhült meg Lujza, és letört egy nagy darabot a csokiból. – De teát is kérek hozzá!

(A folytatás a 2017/37 számban olvasható.)