AZ ALSÓDÉLIBÁBFALVI VEVŐ

A tavaszi napsugarak kedvesen simogatták Bükkösi Rossz Manó fejét, és ő dudorászva tolta szamócával és fejes salátával teli kiskocsiját a piacra. Alig pakolta ki áruját a vásártéren, már jöttek a vevők, vették a szamócát és a salátát, dicsérő szavaiktól büszkeség dagasztotta Bükkösi Rossz Manó keblét, és talán le is pattant volna néhány gomb feszülő kiskabátjáról, ha nem jelenik meg egyszerre egy apró, sovány, beesett arcú emberke. Megállt az asztal előtt, szúrós szemmel vizsgálta a szamócát, majd fintorogva belekóstolt.

– Mi, Alsódélibábfalván új termesztési rendszert dolgoztunk ki, építünk egy hatalmas dombot, és annak a tetején ültetjük el a szamócát, így sokkal nagyobb és édesebb lesz, mert közelebb van a naphoz – mondta az emberke.

Bükkösi Rossz Manó meglepetten hallgatta a fura vevőt.

– Alsódélibábfalva… Mintha már hallottam volna erről a helyről…

Az emberke tudomást sem vett Bükkösi Rossz Manó szavairól, és a salátát tapogatta.

– Mi otthon békanyálból olyan tápanyagot készítünk, amitől a salátánk sokkal zöldebb lesz, és még keményebb is, mint ezek.

Bükkösi Rossz Manó nem talált szavakat.

– Kérek egy zacskó szamócát és két fej salátát! – szólt váratlanul kurtán a sovány alak.

– Mégis vásárol, annak ellenére, hogy Alsódélibábfalván minden szebb, nagyobb és finomabb?

(A folytatás a nyári számban olvasható)