BONAPARTE ÉS A MACSKASZÖRNY

A történelmi feljegyzések szerint számos hírességet kerített hatalmába a beteges félelem. Királyok, politikusok, művészek rettegtek rovaroktól, a bezártságtól vagy éppen ellenkezőleg, a nagy, nyitott terektől. Bénító szorongás lett úrrá rajtuk a madártojásoktól, régi bútorok látványától, remegtek a cirkuszi bohócoktól és a hasbeszélők fabábujától. Mások irtóztak a magasságtól, esetleg a vadul hullámzó tengertől. Augustus római császár a mennydörgéstől és villámlástól ijedt meg, ezért engesztelésül Jupiternek, a villámok istenének templomot építtetett. A Mongol Birodalom megteremtője, Dzsingisz kán a kutyáktól borzadt. A nagy világgazdasági válság idején amerikai elnökké választott Franklin Delano Roosevelt (ejtsd: frenklin dölánó rózevelt) egy gyerekkori rossz élménye miatt a tűztől rettegett.

Az uralkodók, vezető politikusok mindent megtettek, hogy mániákus félelmüket eltitkolják, de ez nem mindig sikerült. Arra is akad példa, hogy egy híres ember indokolatlan viszolygása tévedésből más történelmi személyiség alakjához kapcsolódott.

Ez történt Bonaparte Napóleonnal, a kiváló hadvezérrel, a franciák császárával, akiről halála után azt terjesztették, hogy félt a macskáktól. A világtörténelem egyik leghíresebb tábornokának hadi sikereit és Franciaország erősödését aggódva figyelték a britek, ezért rágalomhadjáratot intéztek a „kis káplár”, az „emberevő korzikai szörny” ellen. A gúnyrajzokon túlzottan alacsony, időnként gyerekesen dühöngő emberként ábrázolták, akit elvakított a hatalom, és a terített asztalnál ülve mohón fel akarja falni az egész Földgolyót. Az igazság az, hogy Napóleon 169 centiméteres magasságával kortársai között átlagos termetűnek számított. Azért tűnt mégis alacsonynak, mert gyakran szálfatermetű testőrei között mutatkozott, akik mellett mindenki eltörpült. Alaptalan az a későbbi híresztelés is, hogy félt a kutyáktól vagy a macskáktól. Nem I. Napóleon, hanem az unokaöccse, a későbbi III. Napóleon császár rettegett mániákusan a cicáktól. A politikai vezetőszerepre áhítozó Louis-Napoleon Bonaparte herceg érvényesüléséhez felhasználta nagybátyja hírnevét, és az 1848-as francia forradalommal kiélezett politikai helyzetben előbb köztársasági elnök lett, majd négy év múlva a császári trónra ült. A népszerűséget hajszolva kiállt a szabadságjogok mellett, kiteljesítette a sajtószabadságot, és szabad versenyt hirdető gazdaságpolitikájával növelte a jólétet. Ráérzett a közvélemény jelentőségére, és a népét szolgáló császár cselekedeteiről, erőfeszítéseiről szóló híradások rokonszenvessé tették személyét.

Ám az nem maradt titokban, hogy III. Napóleon császár irtózott a cicáktól. Macskát látva ijedtében felugrott a székre vagy asztalra, és addig nem volt hajlandó lejönni, amíg a „szörnyeteget” ki nem vitték a palotából. Félelmét később tévesen nagybátyja alakjához kapcsolták.

(A folytatás az őszi számban és a letölthető pdf-ben olvasható.)