A KÉTARCÚ BOSZORKÁNY

Ágfalvi Ágota, más néven, ahogy haragosai szólítják, Lelombozó Lengubó minden hajnalban összegyűjti zacskókkal bélelt füles kosarába a harmatot. Azzal főzi a teát. Kosborost, mentást, kamillást, citromfüvest, keserűt, savanyút, édeset. Jót tesz legörbülő száj ellen, eluralkodó magányt gyógyít, sóhajtozást riaszt. Márpedig Lelombozó Lengubónak, akit valójában Ágfalvi Ágotának hívnak, igencsak szüksége van a varázsszerekre, herbáriumra, életízesítő fűszerszámokra. Mert Ágota nappal mosolyog, énekel, ugrándozik, cigánykereket hány, de esténként mindig magányos, legörbülő szájú, maga a megtestesült sóhajtozás.

Ágfalvi Ágota most az erdőben sétál. Dél körül jár az idő. Már leszüretelte az út menti szamócást, megtisztította a tölgyes közepén a kis tavacskát, amit éjszaka valaki összetúrt. Felrakta a sárgarigó fészkét a kőrisfa ágára, ahonnan előző éjszaka leesett. Beszélgetett a pelékkel, akik panaszolják, hogy hajnaltájt valaki megint felforgatta az odújukat. Meghallgatta az őszapó tanácsait, elment a vörösbegyek szokásos kedd reggeli kórustalálkozójára, szedett egy kosár tinórugombát, zsurlófüvet, szederlevelet, és ki tudja, még hányféle illatos gyógynövényt. Ideje hazaindulni, hogy amíg ilyen szép, napsütötte délután van, kiteregesse, leszárítsa, dunsztos üvegbe pakolja a bogyókat, virágokat, leveleket. És még mézes-mákos puszedlit is kell készítenie. Ágfalvi Ágotának mindennap rengeteg dolga akad. Csak az a fránya rosszkedv ne törne rá időről időre, csak az a szájszél ne görbülne egyre lejjebb, ahogy közeledik az este. De még csak dél körül jár, és Ágota fütyörészve közelít erdei kisháza felé. Arra gondol, ma is mennyi jót cselekedett… Ekkor a ház felől csengő hangja szól.

– Jövök már, ejnye no! Csak gyorsabban nem megy. A szufla, ugye, vén lábú Ágota, az hiányzik belőled, a szufla! Jaj, de hiányzik. Mit is akartam? Cseng a fülem. Nem, nem a fülem cseng. Akkor mit akartam? Kosarat letenni, orrot vakarni… nem, nem, mit is még… Csöngés! Ébresztőóra? Nem. Kapucsengő? Nem. Rádió-televízió-internet? Nem. Telefon! Telefon? De ki keres engem ilyenkor? Halló! Halló! Itt Ágfalvi Ágota, a jóságos boszorkány! Halló! Most meg letette. Magányos öregasszonyt ugráltatni ostoba vicc!

Ágotát gyakran keresték telefonon, ha valami sürgős segítséget kértek tőle. Az öreg réti sas például naponta többször is hívta, ha elvesztette a szemüvegét vadászat közben. Ágota ilyenkor szaladt, keresett-kutatott, segített. De most nem a réti sas hívta. Ismét a csörgés.

– Halló? – semmi válasz.

– Telefonbetyár! – morogja Ágota, majd döbbenten megáll. – Lehet, hogy nem is telefonbetyár! Lehet, hogy valaki segítséget kér, mert beleesett egy gödörbe, és fentről éhes farkasok vicsorognak rá! Felhívott, hogy segítsek, én meg itt lebetyározom! Az is lehet, hogy eltévedt egy kisegér, sír, mert nem talál haza, a központi tudakozó meg engem kapcsolt! Én ütődött! Lehet, hogy kitört a háború! Hatalmas tankok állnak csatasorban! Óriások bombázzák az aprót, jaj, én meg itt pókhálózom az eszemet, ahelyett, hogy rohannék világot menteni! Ott kint már minden tűzben ég, vízben úszik, hörög, morog, füstölög, hasa fáj, torka szúr, feje zsong… Gyorsan, segíteni, gyorsan! Én, Ágfalvi Ágota, most megmentem a világot!

És Ágota, vagy ahogy haragosai szólítják, Lelombozó Lengubó csapot-papot otthagyva szaladt megmenteni a világot.

De odakint béke volt. A falevelek között szitakötőkkel kergetőzött a szellő. Ágota rohangált fel s alá. S mivel semmi nyomát nem látta a világvégének, visszament a házba. Este lett. Érezte, hogy megint görbül lefelé a szája, ezért gyorsan felrakott egy kis vizet, hogy elkészítse kedélyvidámító borfű teáját. Még süteményt is kell sütnie. Még össze kell írnia a kockás füzetbe a napi jócselekedeteit. Még gyakorolni kell az éneket, amit a nádi rigótól tanult. Mennyi dolog. És a telefon megint cseng. És megint nem szól bele senki. Kint meg már sötétedik.

– Jaj, te legörbülő száj, várj még egy kicsit! Karmos kézfej, ne remegj! Kedves Nap, maradj még egy pillanatot!

De a Nap nem vár. Átbukik a jegenyefák fölött. Szél támad, hideg, gonosz szél. És a telefon ismét csörög.

– Itt vagyok, halló! Halló! – Ágota körbenéz, sehol senki. Csak az árnyék nő a falon. Átteszi a kagylót a másik fülére. Arca gonosz lesz, hangja gúnyos.

– Itt vagy? Én is, úgyhogy takarodj! Az éjszaka az enyém!

Ágota arca szelíddé változik ismét, leteszi a telefont, megigazítja hátán a kendőt, és sóhajt egy hatalmasat.

– Kezdődik – suttogja. – Ilyenkor a legnehezebb, amikor elkezdődik…

Mosolyogni próbál, mert tudja, hogy a mosolygás segít. A mosolygás vigasztal. De minden hiába. Hatalmas bukfencet hány a levegőben, és máris ott áll Lelombozó Lengubó.

– Még hogy mosolygás! Hogy a radai nagyanyám kenegesse vaslapáttal az összes boldog ember hátát! A fittyfene sorvassza rúttá a szépséget! A lúdvércek szivornyázzák ki az emberek lelkéből a kacagást! Még hogy mosolyogjak! Azt kéne csak. Fúj, mi ez a lőre?

Lelombozó Lengubó kilöttyinti a maradék teát. A szekrény aljáról előveszi a nadálytő cseppekből, békalencse-trutyiból, rosszkedv-zsizsikéből és harag-granulátumból álló főzetét.

– Ez már igen – suttogja –, ez ital. Kezdődhet az éjszaka!

És akkor megszólal a telefon.

– Te vagy az, Torzsa? – kérdi károgó hangon. – Te hívtál többször is?

– Én, én – szól a hang a vonal végéről –, de olyan furcsán beszéltél, nem mertem beleszólni.

– Ezerszer megmondtam, hogy ne hívj sötétedés előtt! Tilos! Hamarosan ott vagyok nálad a bridzspartin! De addig még rengeteg dolgom van!

Lelombozó Lengubó lerakja a telefont, és magához veszi a seprőjét.

– Ördögök öreganyja! Már vaksötét van, én meg itt pókhálózom az eszemet! Legalább három rontást elmondhattam volna már, kitekerhettem volna két sudár jegenyefát! Milyen boszorkány az ilyen?! Mit is akartam? Tüzet csiholni, özönvizet árasztani, tetőket letépni, gyerünk!

És Lelombozó Lengubó, akit haragosai Ágfalvi Ágotának hívnak, elindul, hogy amit nappal felépített, hideg szívvel megfagyassza. Dolgozik egész éjjel.

De aztán persze reggel lesz. És Ágfalvi Ágota, akit haragosai Lelombozó Lengubónak hívnak, elindul az erdőbe, hogy összegyűjtse zacskókkal bélelt füles kosarába a harmatot. Közben a nádirigótól tanult dalt énekli, és énekébe bekapcsolódik a gerle, a füzike, a sármány, az erdő összes madara. Még a harmatcseppek is ezt a dalt csengetik Ágota kosarában.

Mesemondó | Horgas Judit