MAGOK

Hosszan integető, de gyönge napsugarakkal lopakodott be az ősz a naptárba. A természet lassan változott; gyümölcsöt érlelt, levelet hullatott, magokat szórt.

Szél kerekedett, mintha rendet akarna vágni a nagy összevisszaságba, s megmutatni, minek hol a helye. Felkapta az akác termését is, amely vitorlázva, pörögve szelt át erdőt-mezőt, majd, amikor a szélnek már nem volt dolga vele, földet ért, éppen a gesztenye és a makkocska közé.

– No, nézd már, csaknem kiütött a nyeregből! – szólt a makk katonásan, és sisakját mogorván a szemébe húzta.

– Kétszer is meg kell gondolni, hol eresztünk gyökeret! – válaszolta a gesztenye nehézkesen elterpeszkedve.

Csak az akác nem szólt. Mit mondhatott volna, hisz nem tehetett róla, hogy ide sodorta az élet.

Telt az idő, az akác termése felrepedt, s kipottyant belőle a magocska.

– Megmosakodhattál volna, mielőtt vendégségbe indulsz – röffent rá a gesztenye, fehér hasát süttetve a napon.

– Nem fa lesz ebből, hanem korommal teli kályhacső! – tromfolt rá a makk, és páncélján megcsillant a napfény.

Így nevelkedett az akácmag a kivagyi szomszédok között.

Aztán keményre fordult az idő, s betakarta a magokat homokkal, avarral, végül vastag hótakaróval. Az sem tartott örökké. Lassan melegedett, meglágyult a föld, csírát bontottak a magok.

– Szűkös lesz így! – mondta a gesztenyemagonc.

– Legalább van villámhárítónk! – kurjantotta a boglyas tölgyfácska a mellettük magasodó akácfára pillantva.

Az akácnak, mintha hízott volna csípős szavaiktól, már kipattantak az első levelei, de a kemény élet apró tüskékkel is televerte az ágacskáit. Ezt látva a tölgy fanyalgott:

– Még beszélni sem lehet vele!

Teltek a napok, a facsemeték eldobták első leveleiket, és mikor ismét felöltöztek, már komoly fákká értek. Az akác volt a legnagyobb, mintha zsinóron húzták volna az ég felé.

– Nem kapok levegőt! Teljesen eltakar! – pihegett szenvedve a tölgy.

– Elissza előlem a vizet! – játszotta a szomjasat a gesztenye.

Az akác azonban csak nőtt, törzse egyenes volt, s amikor eljött az ideje, virágot bontott. Mintha menyasszonyi ruhát öltött volna magára. Méhek dongták körül, mert nektárt adott, és csodálatos illattal töltötte be az erdőt.

Arra ment egy vándor, fáradt volt a lába, hasogatott a dereka. Nézte a három fát, végül az akácból tört vándorbotnak valót. Belőle készített szerszámnyelet a favágó, gerendát az ács, kocsirudat a kereskedő.

S az akác adott nekik, de minden letört ággal mégis legtöbbet a tölgynek és a gesztenyének adott.

Meg akarta hálálni a szíveslátást.

Mesemondó | Horgas Judit