BENDŐCSKE

Egy reggel Bendőcske arra ébredt, hogy újra éhes. Elszontyolodott. Nem szerette, sőt, rettegett az éhségtől. Gyűlölte az éhséget. De már enni is utált. Élete nagy részében éhes volt, s annyi baj szakadt emiatt a fejére, hogy néha úgy érezte, eltemeti az a rengeteg, az a tengersok, az a töménytelen baj.

Kerek egy esztendővel korábban a folyóból kiszakított holtág partján üldögélt, kedvenc helyén, egy fűzfa alatt, s igyekezett nem fölfalni bármit, amit meglát. Folyvást ez az igyekezet hajtotta, ám szinte soha nem sikerült megállnia, hogy ne zabáljon föl valamit. Akármit. Mikor, mit. És a benne tomboló éhség mindig alulmaradt az igyekezettel szemben. És ebből mindig katasztrófa lett. Na jó, majdnem mindig.

Ott üldögélt a parton, mikor a vállára szállt egy kismadár. Odapillantott, óriási akaraterővel visszatartotta magát, hogy hamm, bekapja, így megállapíthatta, hogy a kismadár aranyszínű és halformájú.

– Én vagyok az aranyhalmadár – csipogta. – S mivel nem ettél meg, teljesítem egy kívánságod…

Bendőcske azonnal tudta, mit kell kívánnia.

– Ne legyek éhes soha többé! – bukott ki belőle azonnal, s észre sem vette, hogy az aranyhalmadár szavába vágott.

– Rendben – mondta az aranyhalmadár, összecsattintotta a csőrét, s Bendőcske bendőjéből azon nyomban kiveszett az éhség. Mintha soha ott sem tanyázott volna. Mintha mindig is béke és csöndes nyugalom lakott volna a bendőjében.

Mintha a földi paradicsomban élnék, gondolta Bendőcske. Olyan boldogságot érzett, amilyet még sohasem. Nem mardosta, nem tépte, nem gyötörte, nem kínozta semmi a hasát, nem sajgott, nem korgott, nem kongott a gyomra, nem csorgott a nyála, nem lüktetett a nyakán meg a halántékán a giliszta-ér. Az arca, amelyet többnyire torz fintorba rántott a leküzdhetetlen étvágy, kisimult, megszépült.

Az aranyhalmadár kedvtelve, ám szomorkásan nézte a változást. Tűnődött, befejezze-e a mondókáját, amelyet Bendőcske a mohó kívánságával félbeszakított, végül arra jutott, hallgat, s egyszerűen csak tovaszáll, szó és búcsú nélkül.

Azóta eltelt egy év. Háromszázhatvanöt nap. Nyolcezer-hétszázhatvan óra. Ötszázhuszonötezer-hatszáz perc. És Bendőcske újra érezte azt a borzalmas, követelőző szörnyet. Fölébredt a bendőjében ismét. És nem volt benne kímélet.

Egyetlen, szikkadt, kőkemény kifli hevert a konyhaszekrényben. Bendőcske bárhogyan is küzdött, végül befalta az utolsó morzsáig. S egy perc múlva maga vált szikkadt, kőkemény kiflivé. És mindaddig, amíg a benseje emésztette, szívta, szürcsölte az ételt, kifli is maradt. Amikor a bendője mindent kiszívott, kiszürcsölt a kifliből, Bendőcske újfent Bendőcskévé változott. És kis híján beleőrült, olyan erősen támadta az éhség.

Már éppen a padlóra görnyedt volna, amikor az ablakban megjelent az arany-halmadár. Bendőcske minden erejét meg-feszítve beengedte a lakásba. Az arany-halmadár szemében szégyen ült.

– Röstellem – csipogta szipogva –, de annyira boldog voltál…

Bendőcske eltorzult arccal, kiguvadt szemmel meredt rá.

– Nem fejeztem be akkor… – magyarázta az aranyhalmadár. – Csak egy évig tudom teljesíteni a kívánságokat…

Akkor Bendőcske megragadta az aranyhalmadarat, és kitátott szájába tette. Az aranyhalmadár sírt. Bendőcske meg, mielőtt összezárta az állkapcsát, meglátta magát az ablaküvegben. Csúnya volt. Holott egy éven át szép. Ijesztőnek tűnt. Holott egy éven át kedvesnek találta mindenki. És akkor Bendőcske elengedte az aranyhalmadarat.

– Menj! – kiáltotta. – És köszönöm az egy évet.

És az aranyhalmadár sírva elrepült. Bendőcske pedig úgy érezte, csillapodik a bendőjében a falás-vágy, zabálni-akarás. És reménykedett, hogy megkezdődhet majd az ötszázhuszonötezer-hatszázhuszonegyedik boldog perc is, talán. Egyszer.

Ha elég erős marad…

Mesemondó | Horgas Judit