HOLDOMIGLAN, HOLDODIGLAN

Bertalan, a Duna-parti óriás egy szerda este elhatározta, hogy felfalja a Holdat. Az, hogy szerda volt, nem fontos, csak a pontosság kedvéért írtam le. Mert szeretném nagyon pontosan elmesélni ezt a történetet.

Éjszaka történt. Bertalan álmatlanul forgott az ágyban. Hiába csavarta szorosan maga köré a takarót, fúrta fejét a párnába, nem tudott aludni. Úgy érezte, valaki nézi, méghozzá olyan áthatónézéssel, amitől szinte kigyulladt alatta az ágy. Az ablak előtt lebegő sötétítő függöny két szárnya között hűvös és átható barack illatú fény vibrált. Amikor az óriás nagy hupp-pal fordult az ágyában, a fénycsíkban látni lehetett a táncoló porszemeket. Hupp, és felgyorsult az ütem, párcsere, mondták a porszemek, és kavarogtak a fényben. Hupp! Hupp-hupp-hupp! És a takaró a padlóra csúszott. Az ágy melletti fénysávban megjelent az óriás göcsörtös, bütykös lába. A bal. Aztán a másik is. A jobb. Kirajzolódott fehér hálóingének alja. És hatalmas tenyere a térdén. Sóhajtott az óriás, amitől a porszemek ijedtükben a sarokba szaladtak. Barack illat, állapította meg Bertalan.

– Ki nem állhatom a barack illatot! – dörmögte a félhomályban álló széklábak felé. – És ki nem állhatom, ha nem hagynak aludni!

Az ablakhoz lépett, igazgatta a függönyt, de ez a fránya fénycsík nem tűnt el. Hol a plafont világította meg, hol a padlót, hol a falon lógó fényképkereteket. Bertalan széthúzta a függönyt.

– Te vagy az odafent? Te bámulsz engem az éj közepén? Te árasztod tele barack illattal a szobát? – dörmögte a Hold felé.

– Én – válaszolt a Hold.

– És miért, ha szabad kérdeznem?

– Mert szeretlek!

Bertalan hatalmasat kacagott, hegyrengetőt, folyókat megárasztót.

– Engem?! Aztán miért szeretsz engem, te csenevész, sápadt arcú égi trappista?

– Nem tudom – sütötte le szemét a Hold. – De érzem.

Bertalan kitárta az ablakot, kiült az ablakpárkányra, és álmos szemét dörzsölgetve az eget bámulta. Úgy nézett ki fehér hálóingében, akár egy kísértet. Hűvös szél fújt a Duna felől, barack illatot kavart. A Hold közvetlen szomszédságából egy hullócsillag indult útjára.

– Apró szomszédomat neked küldöm – suttogta a Hold. – Fogadd, kérlek, szerelmem zálogául.

A hullócsillag az óriás lába előtt landolt, majd apró pukkanásokkal tűzijátékká változott. Kék volt, sárga, de leginkább bíbor.

– Hm – morogta Bertalan. – Hm. Ez szép ajándék. De nem kell. Ha kedveskedni akarsz, olyat adj, amit megehetek. Unom már a kavicsokat rágcsálni, gyökereket szopogatni, kőlevest enni, unom már a földi kosztot.

– Ó, idefent semmi nincs, ami ehető – válaszolt a Hold. – Én csak illatot tudok adni. Barack illatot, áfonya illatot, búzafű illatot. Esetleg, ha te is megszeretsz engem, akkor cseresznyevirág illatot. Én csupán ilyesmiket eszem.

– Azért vagy ilyen sápadt – vigyorgott Barnabás. – És te ehető vagy?

– Én? – sápadt el még jobban a Hold. – Én… azt hiszem, ehető vagyok.

– Akkor megeszlek – mondta vicsorogva a Duna-parti óriás.

– Ha megeszel, eltűnök.

Az óriás határozottnak tűnt. Felállt az ablakkeretről, és két hatalmas ugrással a leg-magasabb hegy tetejére lépett. Kinyújtotta a kezét. Nem sok hiányzott, hogy elérje a Holdat.

– Gyere kicsit közelebb! – parancsolta. – És fejezd be a sóhajtozást, mert már mindent beborítottál a barack illattal. És én ki nem állhatom az ilyen szagokat. Érzékeny az orrom. Na, gyere, ha már felébresztettél!

– Nem mehetek – suttogta a Hold, mégis közelebb ment. – Bolond vagyok, nem szabadna! – És még lejjebb csúszott az égen. Már csak pici választotta el a kinyújtott kéztől. Úgy vonzotta, mint egy mágnes. Még közelebb ment. Végül ráült Bertalan tenyerére. Akkor aztán sóhajtott egy cseresznyevirág illatú boldogat.

– Szeretlek! – súgta a Hold.

– Hm. Hm. Jól van. Elég már!

Az óriás nem értette, mi történik vele. Életében először érezte a finomat, a dallamosan tisztát. Bizsergés szaladt végig az ereiben, felszökött a füléig és elpirult.

– Nofene, mi történik velem? – dörmögte mély hangja. – Nem illik egy mogorva óriáshoz így ellágyulni, cseresznyevirág illatban fürdőzni, fátyolosan pillogni, kocsonyásan remegni!

– Te is megszerettél. Ehetsz hát belőlem – szólt a Hold, és ha lett volna keze, meg is simogatja az óriás arcát.

– De akkor eltűnsz. Hiányoznál.

– Csak kicsit egyél belőlem. Mindennap egy kicsit. Egy darabkát. Egy épphogykát. És mielőtt elfogynék, böjtölünk. Akkor pár napig nem látogatlak meg, amíg vissza nem növesztem, amit neked adtam magamból. Akkor elkeveredve a föld ízével, a kövek érdességével, a gyökerek erejével: visszanő, ami elfogyott.

– De aztán visszajössz?

– Visszajövök cseresznyevirág illatban. És te újjászülethetsz minden teliholdban, a leszben, a vanban és a voltban, míg az idő el nem illan, holdomiglan, holdodiglan.

Bertalan bólintott, és lecsippentett egy apró darabot a Holdból. Szerda volt, és ma is szerda van. Ismét telehold ragyog. A Duna-parti óriás már biztos a legmagasabb hegy tetején áll, és várja, hogy ismét, hogy újra tenyerébe szálljon a telihold, és elárassza orrát a cseresznyevirág illata.

Hold volt, hold nem volt, itt a vége, mese volt.

Mesemondó | Horgas Judit