MASINAMESE

Bevallom, soha nem érdekeltek a gépek. Tudom, sok izgalmas akad közöttük.
A tengeralattjáró például! Csakhogy sohasem jártam a tenger alatt. Írjak a nyomdagépről? Nem vagyok én Gutenberg Gergely. Vagy az automata oroszlánok, melyek a bizánci császár trónját őrizték! Csakhogy azokat meg senki se látta. Így soroltam magamban, és mindjárt el is pöccintettem ezzel-azzal a valaha hallott rengeteg gépfélét.

És akkor, épp a nagy fejtörésről, felötlött bennem egy régi és különös emlék.

Hajdan előszeretettel böngésztem az újságok utolsó oldalain az apróhirdetéseket. Hangyaméretű betűkkel szedve minden, amit csak el lehet képzelni. Pávián áron alul eladó. Aranyhörcsögömet porszívóra cserélném. Zongora le- és felhangolás. De még ezek között is szemet szúrt egy szűkszavú: „Emlékek csiszolása, polírozása, felújítása”. Alatta egy cím. Ezt tüstént kivágtam és az ingzsebembe süllyesztettem.

Akkoriban ugyanis meglehetősen bosszantott, hogy némely szép, de már nem túl friss emlékem megkopott, ha ugyan nem egyszerűen nyoma veszett. S ha elő is került némelyik, csak üggyel-bajjal tudtam felidézni, a fénye meg valahogy nem volt a régi, elmosódott, összekutyulódott, mintha valaki összerázta volna a fejemben. Elhatároztam, hogy fölkeresem a megadott címet, mindjárt másnap.

A földszintes házban lévő kis műhely kátrányillatú belső udvarból nyílt. Az em-lékcsiszoló ránézésre semmiben sem különbözött egy javakorabeli susztertől. Nem tudtam, jó ajtón kopogtatok-e, kissé hebegve adtam elő jövetelem okát. Ő azonban megértően bólogatott.

– Igen, igen, ne is szabódjék, az ilyesmi előfordul; az emlékek is reparálásra szorulnak hébe-hóba, nincs ezen semmi szégyellnivaló. Bárcsak többen fordítanának gondot az emlék-karbantartásra! De hát ilyen világot élünk: az ember nem becsüli a régit, inkább beszerez valami újat… Javaslom, hagyjon itt egy kopott emléket próbaként, aztán meglátom, mire megyek vele. Jövő hét elején már jöhet is érte.

Egy nyári nap erősen hiányos emlékét bíztam rá, és amikor a következő héten érte mentem, ugyancsak elcsodálkoztam: az árnyékok élesek lettek, a nap ragyogott, a víz ismét selymes volt és hűs, és szikrázva csillogott.

Addig gyönyörködtem a megújult emlékben, míg az öreg hangja ki nem zökkentett:

– Nos, akkor megfelel vagy sem?

– De hát hogyan lehetséges ez? – hebegtem.

– Tudja, az emlékek éppúgy sok kis darabkából állnak, mint egy óraszerkezet. Elég kifigyelni, melyik rész hová tartozik, egyik-másik elemét megpucolni, és egy kis ügyességgel össze is lehet állítani. Nos, hagy itt még egyebet is?

Hagytam. Kapkodva kiválasztottam a múltam egy nem túl szép, de becses pillanatát, fizettem, és boldogan siettem haza, dédelgetve megújult emlékemet. Attól fogva rendszeres kuncsaft lettem az emlékmester műhelyében, és sosem csalódtam. Már-már elfeledett pillanatok kapták vissza régi fényüket. Hanem egy napon a régi osztálykirándulás emlékében egy ismeretlen kisbárányra bukkantam. Hökkenten figyeltem, milyen viccesen botladozik – hogy is felejthettem el teljesen? Máskor egy tengeri vitorlázás ötlött fel valamelyik régi nyaralásból, holott tudtommal sohasem ültem vitorláson. Mi történik? Az őszi ködben hosszasan rám bámuló szarvas megjelenése után értetlenül kerestem fel az öreget.

– Teringettét… – vakarta meg kopaszodó feje búbját. – Múltkor a nyitva felejtett ajtón át beszökött a macska, és csinált itt némi felfordulást. Azt hittem, sikerült rendet raknom, de ezek szerint mégsem. Bocsásson meg: úgy látszik, valaki más emlékei keveredtek az önéi közé. Csak azt nem értem, az a másik miért nem reklamál? Meg kell várnunk, hátha jelentkezik, akinél az ön múltjának pillanatai tartózkodnak.

Vártam egy hetet, és közben rábukkantam még egy-két apróságra, lenyűgöző emlékképekre.Nem a sajátjaim voltak, de elgyönyörködtem bennük, annyi melegséget és vidámságot sugároztak. Már nem is igen akartam megválni tőlük. Legközelebb azonban egy papírlapra firkantott cím és időpont várt az emlékműhelyben.

– Tessék – nyújtotta át az öreg. – A kisasszony azt mondta, várja önt ebben a cukrászdában holnapután, mert szeretne megismerkedni azzal, aki ilyen szépeket emlékezik.

Kíváncsian ballagtam azon az esős napon a cukrászda felé. Vajon sikerül rábeszélnem az illetőt, hogy lehetnének közös emlékeink?

Ez azonban már egy másik történet – már amennyiben mindez csakugyan az én saját emlékem, és nem az öreg macskája kevert össze valamit.

Mesemondó | Nacsinák Gergely András