VIRÁG, NYELV, VIRÁGNYELV

Néha olvashatunk olyasmit a sajtóban, hogy a virágok sikítanak, amikor leszakítjuk őket, és okos masinákkal ezt meg is tudnánk hallgatni! A virágok is „beszélgetnek”, kártevő közelségére tudják figyelmeztetni egymást. A virágok kétségkívül kapcsolatban állnak egymással, de ehhez nincs szükségük nyelvre, mint az embereknek. Annyi történik, hogy az egyik növény által kibocsátott kémiai anyagot a másik is érzékeli.

Mocsarak, tavak érdekes, fűszerű, gyorsan növekvő vízi növénye a barna virágú csetkáka – amit persze nem azért hívnak így, mert csetel a fajtársaival. Az ország egyes részein a szamármegnevezésére használják a cset szót, így a csetkáka más néven szamárkáka. Ismerjük szúrós társait is: a szamárkórót, szamárbogáncsot, szamártövist.

A nyelv különös gazdagságára nekünk van szükségünk, hogy megkülönböztessük erdő és mező ezernyi virágát. Mindenki ismeri a legelterjedtebb, boltokban is kapható fajtákat, a szegfűt, rózsát, tulipánt, orchideát, kardvirágot, ibolyát, nárciszt, gyöngyvirágot és társaikat. De hallottátok valaha a kenyérbél cickafark, a tollbuga, a barátcserje, a békabuzogány, a cérnakürt, a dérbabér vagy a dugafürt hírét? Ezek ritkább virágok, így neveik is alig ismertek. A szavak hangulata alapján sejthetjük, hogy a fáklyabromélia, gyöngyperje, harmatkása, küllőrojt, lepkekosbor, méhbalzsam, struccpáfrány meg a tollasgyöngyvessző különleges, szépséges virágokra utalhat.

Bezzeg a vénasszonybűzlentyűt, átokhínárt, dögcsillagot, lustakisasszonyt vagy kaszanyűg bükkönyt feltehetően célszerű inkább elkerülni.

Felismerjük a latin nyelvi eredetet a kóleusz, lícium, dracéna vagy gladiólusz nevében, de a fehér virágú, magasra növő, illatos tubarózsa esetében ez sokkal nehezebb: se a tubához, se a rózsához nincs ugyanis köze. A Mexikóból származó növény latin elnevezését, a tuberosát (ejtsd: tuberóza) a népi fantázia így ültette magyarra.

Nem meglepő, hogy sokkal több olyan virágnév van, amelyről még életünkben nem hallottunk, s az sem, hogy ezek különös világa sokakat bűvölt el. Közülük néhányan virágnév-szótárakat állítottak össze.

Üss fel egy virágnév-szótárt a könyvtárban, vagy írd be az internetes keresőbe, és próbáld kideríteni, miért hívhatják hol anyósnyelvnek, hol fácánlevélnek, hol szobai tigrislevélnek a szanszeviéria (néha: szanzavéra) néven ismert, szerencsehozónak tartott trópusi szobanövényünket. Tippelj, mielőtt megnéznéd képen, hogy az égőszerelem nevű virág vajon milyen színű?

Léteznek virágnyelv-szótárak is, amelyeket főleg a 19. században írtak és jelentettek meg. Akkor mégiscsak volna a virágoknak nyelvük?

Dehogy! Arról van szó, hogy az emberek nagyon régóta kapcsolnak egyes virágokhoz jelentéseket, és így üzenhetnek egymásnak anélkül, hogy szavakat használnának.

Az ősi Egyiptomban, Mezopotámiában, Kínában és Japánban bizonyos virágokhoz meghatározott és közösen elfogadott értelmet társítottak. Például néhány virágról tudni lehetett, hogy ha leírták a nevét vagy képen ábrázolták, minek a szimbólumaként használták, hogyan kellett „olvasni”, mint
egy kódot.

A 19. századi Franciaországban, Angliában és az Egyesült Államokban egyenesen elszabadult a virágnyelv. Elképesztően népszerű lett pontosan rögzített jelentésű virágszálakkal vagy meghatározott módon összeválogatott kis csokrokkal továbbítani üzeneteket: a szavak mellett vagy helyett álló illatos „emojikat”. Egyedül Amerikában egy híján száz virágnyelv-szótár jelent meg 1827 és 1923 között, a népszerű magazinok folytatásokban közölték az újabb és újabb, egyre bonyolultabb üzenetek kódjait, az egyszerű „gyűlöllek”-től a „soha nem bocsátok meg”, „elhívhatsz táncolni”-n át a „még sokszor kell bocsánatot kérned, hogy újra találkozzunk”-ig.

Anglia nagyvárosaiban „selam”-nak (ejtsd: szelám) hívták a virágnyelvet, mert a diplomata férjével Konstantinápolyt megjáró Lady Montagu a virágok neveire rímelgető török versikéket félreértve azt hitte, a szerelmesek virágnyelven fejezik ki kölcsönös érzelmeiket. A téves eredet ellenére szinte tudománnyá érett a virágnyelv: a latinból vett szóösszetétellel floriográfiának is hívják, egybevonva a ’növény’ és az ’írás’ jelentésű szavakat. Japánul hanakotobának nevezik az ottani virágnyelvet.

A második világháború után a virágnyelvek népszerűsége leáldozott, akárcsak különös társainak, a bélyegnyelvnek (attól függően lehetett üzenetet elrejteni egy borítékon, hogy mennyire és milyen irányba megdöntve ragasztották fel a bélyeget) vagy a társasági életben népszerű szalvéta- és zsebkendőnyelvnek (ahol hajtogatással lehetett megadni a kívánt jelentést).

Maga a virágnyelv kifejezés, érdekes módon fennmaradt, és új jelentéssel terjedt el. Ha valaki virágnyelven mond valamit, akkor óvatos, csak célozgat, nem egyértelmű kifejezéseket használ, jelképekben beszél. Lehet, hogy tapintatból teszi, lehet, hogy fél nevén nevezni a dolgokat, vagy tart attól, hogy bajba kerülne, ha egyértelműen kimondaná, mire gondol.