A cselvarázsló és a láthatatlan erők

Hol volt, hol nem volt, de inkább volt, mert ha nem lett volna, akkor most miről is mesélnék, szóval volt egyszer, valamikor nagyon régen, egy királyság, amelyet egy folyó szelt ketté. Ez a folyó azonban nem viselkedett rendesen, hanem hol kiöntött, mintha nem tudná a határt, hol pedig úgy kiszáradt, mintha soha ott sem lett volna.

A nép három dolgot csinált: szenvedett, panaszkodott és tűrt – akkor is, amikor az áradás elvitte a termést, akkor is, amikor a szárazság kiürítette a kutakat. Hanem szerencséjükre a király rendes ember volt, aki sokat törte a fejét, hogyan segítsen a népén. Egy nap eléjük állt és imígyen szólt:

– Ezennel varázslóversenyt indítok: aki képes megfékezni ezt a szedett-vedett folyót, annak adom a lányomat és a királyságom felét!

Ettől aztán olyan zsongás támadt a vidéken, hogy a madarak is inkább arrébb költöztek. Hetedhét országból sereglettek a varázslók, vajákosok, bűbájosok, mindenféle különös figurák, volt pálcájuk, üstjük, sőt, némelyeknek még önmaguktól mozgó varázsbajuszuk is.

Nagy mutatványok sora kezdődött, ott volt például Köd Kázmér, a tej mágusa, aki egy pipából fehér tejpárát eregetett a folyó fölé, mondván:

– Hallod-e, te folyó, miként a macskákat lenyugtatja a meleg tejgőz, abrakadabra, én téged ezennel megszelídítelek!

De a folyó nem volt macska, és egy cseppet sem szelídült meg. Az udvari kandúrok viszont kitűnően érezték magukat a tejgőzben, és dorombolva követelték a folytatást.

Aztán jött Szél Pál, aki tükrös-szivárványos ernyőt bontott ki a folyó felett, és azt mondta:

– Lásd meg magad, folyó, nézd meg jól a tükörképedet, és szégyelld el magad, hókuszpókusz, mostantól szabályosan viselkedj!

De a folyó nem szégyellte magát egy cseppet sem, inkább újabb hullámokat vetett. Az ernyőt pedig a szél felkapta, és egy juhász juhai közé sodorta, azok azt hitték, valami égiháború tört ki, és szerteszét szaladtak.

A következő volt Nesz Elek, aki csengettyűkkel és kolompokkal hadonászott a parton.

– Na, te folyó, eddig úgy folytál, ahogy kedved szottyant, de mostantól, ipsz-rupsz-humpara, rám hallgass! Ha a csengettyűket így rázom, felemelkedj! Ha meg emígy rázom, magad alá söndörödj!

A folyó azonban mit sem törődött a csengettyűkkel, hiába rázta Nesz Elek, csak azt sikerült elérnie, hogy a falu lakói táncolni kezdtek a csilingelésre, még a király is tett néhány lépést.

De a tánc végeztével a király a fejét vakarta. Gyanította, hogy a varázslók mégsem értenek annyira a folyó-szelídítéshez, mint állítják.

Ekkor előlépett egy magas, sovány ember. Senki sem ismerte, de ahogy végignéztek rajta, tudták, hogy a hegyekből érkezett. Ruháját megfakította a nap és a szél, csizmáján a hosszú út pora száradt, fején pedig a hegyvidéki emberek jellegzetes kalapja. Nem volt nála sem pálca, sem üst, sem varázslósipka – csak egy pohár víz, amelyet úgy tartott a kezében, mintha a világ legnagyobb kincse volna.

– Én meg tudom szelídíteni a folyót, felség – mondta.

A király összehúzta a szemöldökét.

– Mégis hogyan?

Az ember felemelte a poharat.

– Ha túl sok a víz, önts ki belőle egy keveset. Ha túl kevés, tölts hozzá. Én majd elintézem, hogy a folyó kövesse a példát.

Az udvari varázslók felhorkantak:

– Pohárral irányítani egy folyót? Badarság!

De a királynak nem volt vesztenivalója, úgy döntött, próbát tesz a poharas emberrel.

Amikor a folyó legközelebb már majdnem kiöntött, kiöntött ő is egy kortyot a pohárból. A hegyi ember ekkor felkerekedett, pár napra eltűnt, és csodák csodája, a folyó is visszahúzódott!

Amikor szárazság volt, a király töltött a pohárba. A hegyi ember megint eltűnt pár napra, és mire visszatért, a folyó ismét csordogált.

A próbák során a király igen megkedvelte a hegyi embert, a királylány nemkülönben. Ki is tűzték az esküvő napját, és elkezdődött az ünnepi készülődés. A szertartás kezdetekor azonban Nesz Elek a király elé toppant és méltatlankodva emelte fel szavát:

– Ez az ember nem is varázsló, hanem közönséges csaló! Fent jártam a hegyekben és kiderítettem a titkát: egy völgyben eltorlaszolta a folyót! Ott gyűjti össze a vizet, és amikor felséges királyunk jelez, ő onnan ereszti vissza!

A király felkapta a fejét és a hegyi emberre nézett, aki ott állt már díszes ruhában a királylány, vagyis a menyasszony mellett.

– Csakugyan így van, ahogyan Nesz Elek állítja?

– Így hát – vágta rá amaz büszkén.

A király bámult rá egy darabig, aztán elmosolyodott.

– Azt hiszem, épp az ilyenfajta varázslatokra van a legnagyobb szükség! – mondta, és nagyot kiáltott. – Te pedig ne irigykedj, Nesz Elek, hanem hozzad a csodálatos csengettyűidet, kezdődhet a lakodalom, táncoljon mindenki!

Így történt, hogy a királylány a hegyi ember felesége lett, a folyó soha többé nem árasztott el senkit, és a királyságban mindig volt elég víz.

mesemondó | Horgas Judit