A jégkorszakok másik arca

Ha ma kimondjuk a szót: jégkorszak, a legtöbb gyereknek a 2002 és 2016 között született rajzfilmek jutnak eszébe, amelyben Manfréd, a gyapjas mamut, Diego, a kardfogú tigris és Sid, a földi lajhár kalandjain izgulhatunk. S miközben a három cimbora az életéért küzd, a nézők jól szórakoznak a makkvadászat során bajba keveredő ősrágcsáló, a motkány ügyetlenkedésén is. A jóbarátoknak az első részben olyan szorost kell elérniük a túlélésért, amelyet hamarosan bezár a hó, mert közeledik a Nagy Hideg. A második részben pont fordítva: olvadás kezdődik, és a völgybe zúduló irdatlan víztömeg elől kell menekülniük.

Mindez egybevág azzal, ahogyan az Afrikából kirajzó ősi embercsoportok az Egyenlítőtől északra minden kontinensen megtapasztalhatták az eljegesedések és felmelegedések egymást követő időszakait. Az utolsó jégkorszak nagyjából 13 ezer éve ért véget, s nyitott utat az addig lakatlan területek benépesedésének.

Bár nehéz elképzelni, a zord Északra vagy a magashegységekbe felmerészkedő őseink az állandóan fagyott talaj (a permafroszt), a hideg és a hó birodalmában is képesek voltak túlélésre. Ha volt vizük, hosszú távon alkalmazkodtak mamutcsontokból vagy jégből épített házakkal, tűzrakással, meleg ruházattal. S még a testük is átalakult ehhez: a fontos belső szervek hidegtűrőbbé váltak vastagabb zsírrétegek növesztésével, a bőr kifehéredésével, a magashegységekben az emberek tüdeje igazodott a ritkásabb oxigénhez.

A korai embercsoportoknak az igazi gondot a kiszámíthatatlan klímaingadozások jelentették. Jégkorszaki körülmények között a gyors felmelegedések voltak veszélyesek, mert nedvesebb lett az időjárás, a nyarak viszont szárazabbak és még melegebbek lettek. A melegebb időszakokban a váratlan lehűlésekkel kellett megbirkózni, hiszen az átlaghőmérséklet hirtelen nagyot zuhant, és jóval kevesebb lett a csapadék.

Bizony, a jégkorszakok még ott is próba elé állították a korai közösségeket, ahol a jeget hírből sem ismerték. Amikor Északon beköszöntött egy jégkorszak, Afrikában, az emberiség őshazájában gyors ütemben száradtak ki a tavak, elszáradtak a növények, és sokszor emiatt kényszerültek elvándorolni a korábban hosszú ideje ott élők.

A jégkorszakok világa tehát megfesthető két, egyidejűleg igaz, de nagyon ellentétes képpel. Az egyiken vastagodó jégtakarók és mindent maguk alá temető óriásgleccserek árnyékában, süvítő szélviharokkal dacolva gyapjas ősállatokra leső, bozontos, állat-bőrökbe öltözött, vacogó vadászcsapatok küzdenek a túlélésért, a másikon meztelen vagy ágyékkötős, barnabőrű, vékony emberek gyűjtik be félsivatagos körülmények között a vízcseppeket a növények leveleiről a hajnali órákban.

És hogy hová tűnik ilyenkor a víz? Vastagodó jégsapkába fagy az Északi- és a Déli-sarkon, és gleccser növekszik belőlük a magashegységben, amelyek lassan csúsznak a tengerpartig. Itt a hatalmas jégtáblák peremei beleszakadnak a vízbe, és jéghegyként vándorolnak tovább. Ezt szakszóval borjadzásnak nevezik.

Bálnaborjú, fókaborjú, elefántborjú, szarvasborjú, tehénborjú. A nagytestű állatok újszülött kicsinyeire használt kifejezés ugyanolyan utat járt be a világ számos nyelvén. Jelentésátvitellel az embergyerekek születésére is alkalmazták. Aztán a szülésnek az a mozzanata, hogy „ami bent volt, az kijött”, további furcsa kanyart vett: ma már kikopott a nyelvből, de egykor olyan értelemben is használták a szót, a hányás helyett, hogy a lenyelt ételt, italt „kiadjuk magunkból”. Így már érthető, honnan a furcsa megnevezés: mintha egy óriás „jéganya” kiadná magából a gyermekeit, belepotyogtatva őket az óceánba.

És honnan hiányzik a sok víz, amiből jég lesz? Természetesen a tengerből! A nagy eljegesedések időszaka alatt ezért csökken a tengervíz szintje, akár több tíz méterrel is, így mutatva utat a szárazság elől menekülő embercsoportoknak: Afrikából Ázsiába, Ázsiából tovább, dél felé, Ausztrália irányában, meg Észak felé, az amerikai kontinensre. Földnyelvek nyílnak korábban vízzel elválasztott területek között, amelyek hirtelen járhatóvá lesznek. Így kötötte össze például Európát a Brit-szigetekkel még hétezer éve is az egykor nagy kiterjedésű Dogger-föld (Doggerland).

S mi történik, amikor a jégsapka olvadásnak indul? Az időjárás nedvesebbé válik, a tengervíz szintje megemelkedik, maga alá temetve mindazt, ami a part közelébe épült. Az emberiség történetének sok emléke emiatt van néhol 15-20 méter mélyen, a tengerszint alatt.
S miközben sok száz millió ember aggódhat, mert napjainkban a felmelegedés hatására ismét emelkedik a tengervíz szintje, ne felejtsük el: a hideg és meleg időszakok váltakozásának volt köszönhető, hogy az emberi csoportok folyamatosan rákényszerültek az alkalmazkodásra, a vándorlásra. Sokszor csak egy-egy hajszálon múlott, hogy nem halt ki az egész emberiség, olyan kevesen maradtak életben egy-egy megrázó klímaesemény után (többször csökkent le veszélyes módon az össznépesség). Ma, 8 milliárdan, valamennyien néhány ezer egykori túlélő leszármazottai vagyunk.