A csipkebokor legendája

Miután Mózes nagy üggyel-bajjal visszaügyeskedte lábára a sarut, és némileg kóválygó fejjel távozott, a csipkebokor lángja kihunyt, és csönd telepedett a pusztára. Még hallani lehetett Mózes távolodó lépteit, egy darabig azt is, ahogy motyog valamit magában. Nyilván meglepte a dolog – morfondírozott magában a csipkebokor –, elvégre mindennap nem esik meg az emberrel, hogy a pusztaság legközepén, miközben gyanútlanul terelgeti a nyáját, egy égő, mégis sértetlen növénnyel találkozzék, amiből ráadásul zengő hang szól hozzá a nevén szólítva őt, és elküldi, hogy szálljon szembe egymaga a világ egyik leghatalmasabb birodalmával és annak királyával. Szegény fickó, gondolta a bokor, nem csoda, ha nem fűlik hozzá a foga, most aztán lesz mivel elfoglalnia magát egy életre.

Erről eszébe jutott, hogy neki magának is volt egy vitája az Úrral még a teremtés kezdetén, amire nem szívesen gondolt vissza. Ez a harmadik napon volt – legalábbis így mondták –, amikor az Isten a növényeket sarjasztotta ki a még vadonatúj földből, de nekik persze, ez nem a harmadik nap volt, hanem a legelső. Szóval az Úr a sarjasztással volt elfoglalva, sőt, láthatóan kedvét lelte benne, ahogy egyenként a nevükön szólítva mintegy előhívja a növényeket a rögök aljáról, és lesznek pálmák és puszpángbokrok, karfiolok meg kígyózó szederindák, mohák és mamutfenyők. Az Úr fantáziája kimeríthetetlennek tűnt, kiváltképp, amikor a virágokhoz ért: nefelejcsek, nárciszok, tavirózsák, orchideák, kikericsek, mindenféle színben, méretben és formában; kedvére pepecselhetett velük, elvégre egy nap egész pontosan addig tartott, ameddig ő akarta.

Különösen sokáig foglalatoskodott a rózsákkal, amíg kitalálta és elrendezte az egymásra boruló szirmokat, az illatot meg aztán a töviseket, mert eszébe jutott ezzel kapcsolatban egy jó mondás, és Isten lévén mindig értékelte a tanulságos dolgokat. Miután végzett a rózsákkal, így szólt: no, akkor most lássuk a csipkerózsát.

És látta.

– Elnézést, hogy közbeszólok – okvetetlenkedett ekkor egy arra tébláboló angyal, aki a bársonyos szirmú virágcsodákat szemlélte –, de ha már vannak úgy általában a rózsák, mi szükség van még külön csipkerózsát is teremteni?

– Először is, én nem teremtek csak úgy általában – szusszantott bosszúsan az Úr, mert épp a bokor ezernyi apró, cakkos szélű levélkéjével volt elfoglalva –, hanem mindent gondosan, egyenként. Másodszor, azért teszek így, mert mindenkivel külön terveim vannak. Ez itt például – bökött a csipkerózsára – a sivatagban fog lakni. Sziklák között, perzselő hőségben, amit a többiek nem bírnának.

A még harmatos, cakkos levélkék megremegtek a napfényben. A csipkebokor végignézett a rózsák díszes során, és meg kellett állapítsa, hogy sem a virágai nem olyan pompásak, sem a szára nem annyira nemes tartású, mint amazoké.

– Csakugyan, mi szükség rám – kérdezte nyűgösen. – A többiek szépsége mellett én csak afféle fésületlen, satnya bokornak látszom. Meg hát mit keresne egy rózsa a sivatagban. Gyatra ötletnek tűnik.

Az Úr először összeráncolta a szemöldökét, de aztán elmosolyodott.

– Szúrós vagy – bólintott –, de éppen ilyennek akartalak. Kell is, mitagadás, hogy idő előtt le ne legeljenek Mózes kecskéi.

– A kicsoda micsodái? – csodálkozott a csipkerózsa.

– Majd meglátod – somolygott titokzatosan az Úr.

Most hát meglátta. Mózes eloldalgott, nyája a nyomában, a láng kilobbant, és csönd telepedett a pusztaságra. A csipkebokor várta, hogy most mi lesz.

De nem lett semmi. Ősz lett azután, a perzselő hőség alábbhagyott. A csipkerózsa irigykedve gondolt a többi rózsára, akik a kertekben még mindig virulnak, akiket szerelmesek visznek szívük választottjának vagy porcelánvázákban állnak dús csokrokban az asztalon. Ez lett volna a külön terv? Csodáló szemek nélkül, egyszál egyedül elhervadni a pusztaságban?

Azután ősz derekán egyszer csak azt vette észre, mintha ismét lángra kapott volna. Pedig a közelben sem volt az Úr. Ághegyein apró lángnyelvek jelentek meg, de ezek nem aludtak ki, hanem egyre növekedtek, piros bogyókká kerekedtek, majd télire édessé puhultak. A csipkebokor termőre fordult: éhes madarak lepték el, csivitelve csipegették a váratlan gyümölcsöt. A sivatag nem is annyira néptelen – állapította meg a bokor. Értette már, mit tud ő, amit a többi rózsa nem. Sok-sok madárszemben tükröződtek a kövér csipkebogyók, és cseppet sem bánta, hogy elfogynak előbb-utóbb, mert minden jóllakott madárral megkönnyebbedtek kicsit az ágai.

mesemondó | Horgas Judit