Léghajóval az Északi-sarkra

A levegőnél könnyebb gázokkal töltött, irányítható léghajókkal megközelíthetővé és felderíthetővé vált az Északi-sark. A 19–20. század fordulóján indított kutatóutak szervezésében Norvégia vezető szerepet játszott. A hasonló hírnévre vágyó svédek lelkesen fogadták Salomon August Andrée (ejtsd: szalomon aguszt andréj) mérnök tervét, aki bolygónk legészakibb pontjára léghajóval kívánt eljutni. A többrétegű selyemborítású, húsz méter átmérőjű ballon Párizsban készült. A gyors sikerre vágyó svéd mérnök ellenezte az Örnen (Sas) nevű léghajó előzetes kipróbálását. Az sem aggasztotta, hogy a léggömbből a vártnál gyorsabban elszivárgott a hidrogén. Végül a háromtagú legénység 1897. július 11-én levegőbe emelkedett. A reméltnél kisebb magasságot értek csak el, és olykor a tenger hullámait súrolva haladtak az Északi-sark felé. Az út megszakításával elkerülhető lett volna a tragédia, de Andrée nem mert szembenézni a kudarccal. Az utazás negyedik napján úszó jégmezőre ereszkedett a léghajó, és hiába szabadultak meg a rakomány nagy részétől, többé nem tudott felemelkedni. A három kutató a jég fogságába került, és a dermesztő hidegben életüket vesztették.

A Déli-sarkot elsőként elért norvég felfedező, Roald Amundsen (ejtsd: ruáld amündzen) megbízhatóbb légi járművet keresett. Felvette a kapcsolatot a léghajókat tervező Umberto Nobile olasz tábornokkal, aki a Jeges-tenger feletti utazásra alkalmassá tette szivar alakú légi járművét, amely a Norvégia nevet kapta. 1926. május 11-én a Skandináv-félsziget legészakibb pontjáról szállt fel a 16 tagú legénység, hogy elsőként érje el a levegőből Földünk északi pólusát. Az expedíció vezetéséért vetélkedő Amundsen és Nobile kapcsolata egyre feszültebbé vált. A norvég felfedező akkor neheztelt meg végleg olasz társára, amikor az Északi-sarkot elérve a norvégnál nagyobb méretű olasz zászlót bocsátott le Nobile a jégmezőre. Továbbhaladva a sűrű köd ráfagyott a léghajó propellereire, majd a letört jégdarabok kilyukasztották a hajófenék burkolatát. Szerencsére a hidrogénnel töltött tartályok nem sérültek meg, így az Északi-sarkot átszelő léghajózás után szerencsésen leszállhattak Alaszkában.

A rátermettségét vitató Amundsennel szemben Nobile bizonyítani akart, ezért 1928-ban saját sarkvidéki expedíciót szervezett. Ezúttal a nagyobb teherbírású Italia léghajó fedélzetén több repülést tervezett, hogy az északi pólus feltáratlan területeit bejárja. A harmadik repüléskor azonban a légijármű lezuhant. A vezérlőkocsi leszakadt, a burkolat magával ragadta a legénység hat tagját. Nyolc túlélő társával együtt a csonttörést szenvedett Nobile ötven napot töltött a jég fogságában. Segélykérő rádiójeleiket rádióamatőrök észlelték, és megkezdődött a történelem egyik legnagyobb nemzetközi mentőakciója. Önfeláldozóan maga Amundsen is repülőre szállt, hogy sokat bírált korábbi útitársa segítségére siessen, de gépe lezuhant, és a norvég felfedezőnek nyoma veszett. Nobile azonban 93 éves koráig élt.

Az Italia kudarcával véget értek az Északi-sarki légi kutatóutak. Az óceánjáróknál gyorsabb, merevfalú ballonok az 1930-as években még utasokat szállítottak Európa és Amerika között. Egészen 1937 tavaszáig, amikor a Hindenburg nevű léghajó leszállás közben váratlanul kigyulladt, és lezuhant. A tragédia után a repülőgépek lettek a levegőég urai.