A BOLOND MESÉJE

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kincstárnok, aki évről évre figyelmeztette a királyát, hogy a közeli bányából egyre kevesebb szenet tudnak kifejteni a királyság bányászai. A király nem hitt a kincstárnok szavainak, mert úgy gondolta, a szénbánya erőforrásai kimeríthetetlenek. Egy idő után elunta a sok figyelmeztetést, és a kincstárnokot megtette a királyság udvari bolondjává.

Teltek-múltak az évek, a királyság egyre növekedett, amikor az egyik tanácskozáson a király fülébe jutott, hogy a bányászok kifejtették az utolsó mázsa szenet is a királyság bányájából. Közeledett a tél, és nem tudta, mitévő legyen. Közhírré tette hát, hogy annak adja feleségül gyönyörű szép Anna lányát és fele királyságát, aki új energiaforrást mutat, amellyel még ezer évig fennmaradhat a királyság.

Összegyűlt a nép, és csak úgy ömlöttek az ötletek:

– Használjunk szén helyett olajat! Abból bőven van még a föld alatt! – mondta a kovács, és ronggyal dörzsölgette olajfoltos kezét.

– Legyen inkább gáz! A szomszéd királyságban is azt használnak! – javasolta a pék, aki szeretett messzi vidékeken utazgatni.

– Ugyan, miért ásnánk olyan mélyre, ha itt a közeli erdő! Vágjunk ki néhány fát, és máris van mivel fűteni – érvelt a cipész, aki nemrég új fűrészt kapott, de még nem volt alkalma kipróbálni.

De a királynak egyik ötlet sem tetszett igazán. Az olajat és a gázt nehéz kitermelni, és egy idő után ugyanúgy elfogyna, mint a szén. A fákat ugyan könnyű kivágni, de sok idő, amíg újra megnőnek, és az erdőben éltek a királyságot vigyázó tündérek.

(A folytatás az őszi számban olvasható)