A HÁROM KÍGYÓ

Volt egyszer három kígyó. Az egyik zöld, mint a savanyú alma, és mérges, folyton sziszegett. A másik piros és csintalan, csak úgy ragyogott a szeme, ha megtréfálhatott valakit. A harmadik kígyó fekete, mint a csillagtalan este, és éppoly csendes is. Ártalmatlan kígyók voltak, de egymást ki nem állhatták, egész álló nap csak veszekedtek és marakodtak. Noha színükben és természetükben különböztek, volt, amiben hasonlítottak egymásra: mindhármuknak oltári pechje volt. A Jóisten ugyanis egy fáradtabb pillanatában, mikor már zsongott a feje az emberek fohászaitól, összekeverte őket az Édenkert rosszra csábító kígyójával, akinek papírja volt megtévesztésből. Tény, hogy hasonlított a képük. A Jóisten igazságos akart lenni, így mindhármukat megbüntette. Idefigyeljetek, szólt, és szavának súlyától a kígyók legszívesebben szalutáltak volna, annyira tisztelettudóak lettek. Büntetésül azt szabom ki nektek, hogy váljatok kacskaringós földúttá, és egészen addig maradjatok is porral fedett utak, míg valaki egyszerre nem tud mindhármatokra lépni. Hiába rimánkodtak a kígyók, hiába magyarázták, hogy ők aztán fix, hogy nem voltak ott az Édenkertben, kezicsókolom, a Jóisten hajthatatlan maradt, s a csúszómászók egy szempillantás alatt a földre lapultak, és mozdulatlanná merevedtek. Úttá változtak, lapos földutakká. Zöld levelek takarták az egyiket, piros bogyók a másikat, fekete kövek a harmadikat. A három út sokáig várt így, kacskaringósan és mozdulatlanul.

Aztán egy napon arra vetődött egy fiúcska, és megtorpant a három irányban nyújtózó út előtt. Vakarta a fejét, hogy melyiken induljon el, mert eltévedt. Több se kellett a pórul járt kígyóknak: mind csábítgatta a kis vándort. Ha rajtam indulsz el, nem bánod meg, mert tartani fognak tőled az emberek, sziszegte a zöld. Ne hallgass rá, rikoltott a piros, lépj inkább az én utamra, és vidám életed lesz, mindig vár majd rád valami móka. A fekete nem szólt, csendesen és szerényen várta, hogy őt válassza a gyerek. Sokáig ácsorgott tanácstalanul a fiú, már majdnem beesteledett. Hirtelen gondolt egyet, lehajolt és megragadta a három út tövét, ami korábban a kígyók farka volt, ügyes kézzel csavarintott párat, majd visszahelyezte a földre az immár három színben pompázó utat. Végiglépdelt rajta, és az út végén megtalálta utcájukat, házukat. Az utakból újra kígyók lettek. Eltartott egy darabig, amíg szétválasztották összecsavarodott testüket. Akkor egymásra néztek, és megértették, önmagában egyikük sem volt elég jó út. Attól kezdve nem veszekedtek, és igyekeztek minél többet tanulni a másiktól. A Jóisten meg odafent rákacsintott az Édenkert álnok kígyójára, aki sértetten csúszott odébb.

Mesemondó | Horgas Judit

Hangos Szitakötő