A KÖNYVKERÉK ÉS TÁRSAI

Könyvkerék? Sokféle kereket ismerünk, a kocsikeréktől az óriáskerékig, de hát könyvből nem készül kerék!!!

Bizony nem.

Ám mégis létezik könyvkerék – fából. Egy olasz mérnök, Agostino Ramelli [ejtsd: ágosztínó rámelli) találta ki, rajzolta le és mutatta be a terveket egy könyvben, 1588-ban. Arra a problémára keresett megoldást, hogyan lehetne egyszerre több nyitott, súlyos könyvben információt keresgetni, vissza-visszatérve egyikhez-másikhoz – de közben el sem mozdulva a kényelmes, ülő helyzetből.

Régi kolostori és főúri könyvtárakról készült képeken vagy filmeken gyakran látunk támasszal rendelkező, ferde könyvtartókat az asztalokon, nyitott kódexekkel. Ez az eszköz elsősorban azt a célt szolgálta, hogy ne kelljen állandóan ki-becsukni a könyvet, gyengítve ezzel a kötését, hanem onnan lehessen folytatni az olvasást, ahol abbamaradt. A polcokon jórészt méret szerint helyezték el a műveket: ha valaki több téma iránt érdeklődött, mindegyik példányt magához kellett vennie.

Ramelli kisebb malomkerék-féleséget képzelt el, amit nem a víz, hanem az olvasó keze vagy lába hajt körbe-körbe. A lapátok az okos fogaskerekeknek köszönhetően mindig vízszintesen állnak, így lehet ahhoz a könyvhöz tekerni, amire épp szükség van. A furfangos mérnök imádta az efféle szellemes szerkezeteket, de a könyvkereket végül mégsem építette meg. Megtették viszont mások, akik találkoztak a számos további könyvbe át-átmásolt és kicsit megváltoztatott rajzokkal. Főleg könyvtárak és művészek kaptak kedvet a furcsa masinák építéséhez. A ténylegesen elkészült könyvkerekek közül alig néhány példány élte túl az évszázadokat, ezek ma múzeumok vagy kiállítások féltett darabjai.

Nem tudjuk, hogy ismerte-e Ramelli terveit XV. Lajos király rendőrhivatalnoka, Jacques François Guillauté [ejtsd: zsák franszoá gijjoté], de kísértetiesen hasonló elképzeléssel állt elő 1749-ben. Egy különleges méretű terembe szeretett volna annyi óriási könyvkereket bezsúfolni, hogy minden párizsi kerületre jusson egy. Csakhogy ezekben nem könyvek és nagy lapátok, hanem sok ezernyi cédulát befogadó kis kazetták forogtak volna, hogy minden egyes lakosról feljegyzés készüljön: ezekhez szükség esetén gyorsan hozzá lehetett volna férni. (Talán nem is baj, hogy ez a terv sem valósult meg).

Pár évtizeddel később a harmadik amerikai elnök, Thomas Jefferson [ejtsd: tomasz dzsefferszön), aki ügyvéd, építész, filozófus, diplomata és természetesen a könyvek nagy barátja volt, mahagónifából teljesen másféle könyvtartót ügyeskedett össze. Ez vízszintesen forgott körbe egy görgős talpon, és finoman megdöntött „könyvtálcákra” került az öt darab nyitott könyv, amely elfért rá.

Jeffersonnál nehéz lenne nagyobb könyvbarátot találni a 18. század végi Amerikában. Első, még javarészt szüleitől örökölt kisebb könyvtára leégett, a második, 6500 darabos óriásgyűjteményét eladta a kormánynak, hogy a Kongresszusi Könyvtár újjáépítését (meg adósságainak csökkentését) segítse. De barátainak többször megírta, hogy nem tud könyvek nélkül élni, így halálakor már újra 2000 könyve volt. Jefferson különleges rendszerben tárolta kincseit. Három kategóriára osztotta a kedvenceit, attól függően, hogy az emlékezet, az értelem vagy a képzeletvilágához sorolta-e azokat. Találjátok ki, milyen könyvek tartozhattak az egyes csoportokba! Még tizenhét évesen határozta el, hogy napi tizenöt órát szentel a tudásszerzésnek, majd később a munkának, mert megcsömörlött a drága táncos estéktől, amelyek tanulmányai első évében oly sok hasznos időt és pénzt raboltak el tőle.

A könyvkerekek néhány kiválasztott könyvet forgattak. A buddhizmus Indiától Japánig tartó vándorlása során azonban egy különös találmány is fokozatosan terjedt Kelet felé: a szent szövegeket, a szútrákat tartalmazó tekercsekből álló forgó könyvtárak.

Az első kínai említés pontosan 1200 éves: 823-ban jegyezték fel minden forgó könyvtár legősibb darabját. A japán buddhista templomokba csak ötszáz évvel később került át ez az építési mód: ahol a keresztény templomokban az oltár áll, ott találjuk a díszes és faragott, pavilonszerű tekercskönyvtárakat (japánul: rinzó).

Ez az „épület az épületben” megoldás nem egyszerűen a hely jó kihasználását jelentette. A buddhista világkép központi eleme a sors kerekének forgása. Az életet (az emberét, a társadalmakét, de az állatokét is) egyetlen hatalmas körforgásként képzelték el, a kezdet, a virágzás, a hanyatlás, az elmúlás és az újjászületés végtelen folyamatában. A forgó könyvtár szellemi tartalma is ehhez igazodott. A szerkezet egyetlen 360 fokos fordulata, egy elnyújtott villanásnyi idő alatt maradéktalanul át lehetett tekinteni a teljes vallási szöveganyagot, a kánont. „Ugyanolyan érdem egyszer megforgatni a teljes szútrakönyvtárat – hirdetik ma is feliratok a fennmaradt építményeken –, mint egyszer végigolvasni az összes szent szöveget”.

S milyen érdekes: egy tekercs kibontása is tengely körüli forgás. Ha pedig a szent szövegek DVD-re kerülnek, a gépi leolvasáskor is forgatni kell a lemezt. Az olvasás fizikai világa így még mindig ugyanazt a szellemi tartalmat, a sors kerekének forgását idézi vissza.

Vajon miért ülnek szabályos körben vagy félkörben a tűz körül vagy fontos ügyek megbeszélésekor a természeti népek? Miért a legmegfelelőbb megoldás az óramutatók járását (sok esetben havi vagy éves naptárakat is) a körformához igazítani? Amikor adatot ábrázoltok, miért és mire jó a kördiagram? Ha ügyesek vagytok, megtaláljátok a közös mozzanatokat a könyvkerekekkel és a forgó könyvtárakkal is.