A MEDVENYÚLÁRNYÉK

Találkozott egy nap a medve és a nyúl.

– Hogy vagy, nyuszika? – kérdezte medve.

A nyúlnak meg több se kellett:

– Jaj, ne is kérdezd, üldöz a róka, üldöz a farkas, a borz, a vadász, engem mindenki meg akar enni, meg akar nyúzni, én ezt már nem bírom!

Mosolygott a medve, mert bár a nyúlnak sok az ellensége, hajlamos volt túlozni. Aztán eszébe jutott valami.

– Te, nyuszika! Úgy látom, rád férne a pihenés!

– Hát, mi tagadás – rebegte a nyúl.

– Vége az ősznek – folytatta a medve –, be kell vonulnom a barlangomba aludni. Ebből tudja Tél Tata, hogy jöhet, hozhatja a hideget és a havat. De úgy unom, hogy én ezt mindig átalszom! Téli vakációt akarok! Mi volna, ha helyettesítenél?

– Nem lesz ebből baj?

– Ne félj! Mire lejár Tél Tata ideje, itthon leszek. Csak elugrom az unokatestvéreimhez az Északi-sarkra.

Így is lett. A medve elment vakációzni, a nyúl pedig bevonult a barlangba, hogy kipihenje magát. Mihelyst lehunyta a szemét, elindult Tél Tata, és az egész erdőt hó és fagy borította be.

Ám a tél sem tart örökké. Amikor eljött az idő, Tél Tata megállt a medve barlangja előtt, és bekiáltott:

– Kelj fel, te hétalvó, hadd mehessek, hadd jöjjön a mindig vidám Tavasz Tündér!

A nyúl felriadt, reszketve meredt a barlang bejáratára. Csakugyan vége lenne a télnek? És a medve hol van? Elfelejtett hazajönni? Vagy nem is jön vissza?

Tél Tata egyre türelmetlenebb lett.

– Gyere elő, ha mondom, ne szórakozz velem! Eleget dolgoztam, fagyaszottam, mennék már!

A nyúl lassan kúszott a bejárat felé. Talán nem lesz baj, megértő lesz Tél Tata. De épp csak kidugta az orrát, és ahogy meglátta az öreget, iszkolt is vissza a barlang mélyére. Gyorsan történt, de Tél Tata így is meglátta a nyúl árnyékát. Mindjárt kitalálta, mi történt.

– Ahám, ahám, hát így, jól van! – dörmögte. – Meglógtál, mi, fene a mézes mindenedbe. Hát jó, de én csak akkor mehetek el, ha te kijössz. Úgyhogy még egy darabig maradok.

Maradt is hat hosszú héten át, még több havat, még több fagyot hozva az erdőre. A didergő állatok sorra jártak hozzá rimánkodni, hogy menjen már el, hisz lassan kifogynak az éléskamrák. Tél Tata mindegyiknek ezt felelte:

– Mennék én, de mit csináljak? A medve nem jött elő. Meglátta az árnyékát és visszamenekült.

Mit lehet kezdeni egy ilyen alakkal?

A sok dühös állat odagyűlt a barlang elé, és hangosan szidták a medvét. Szegény nyúl a barlangban rettegve hallgatta őket.

Végre hazatért a medve. Ahogy meglátták, mindjárt nekiestek, hogy hol volt eddig. Sietett a barlangjához, de alig ért a közelébe, iszkolt ki onnan a nyúl, bőven megelégelte már a pihenést. Olyan gyors volt, hogy az árnyékát is otthagyta.

– Nézzétek – nevetett Tél Tata –, a medvének nyúlárnyéka van.

Majd miután kinevette magát, távozott. Jöhetett a tavasz.

A medve azóta nem ment téli vakációra. És ha itt az idő, csak óvatosan bújik elő a barlangjából. Ki tudja, nincs-e nyúlárnyéka.

Mesemondó | Horgas Judit