A MEGVARRÓGÉP

Ó, ha tudtam volna, hogy ha átkelek a folyón, összemegy a világ!

Dehogy tudtam, dehogy tudtam, fogtam magam, átláboltam. Nyár volt, a víz alacsony, középen is épp csak derékig ért. Az innenső partot már untam, mondtam magamnak: emitt a gázló, átkelek a túloldalra, ezentúl majd ottan élek. Munka után nézek, napszámba állok, valahogy lesz majd, valamit csak kitalálok. Lesz házam, kertem és tornácom, esténként a tornácon pipálok, nézem, hogy rózsállanak a rózsák, hogy kerekedik a fák lombjából az alkonyat. Talán menyecske is kerül a házhoz, derűs, dolgos és mosolygós, aki épp ilyesforma kertre vágyott, ilyesforma házra és tornácra, a tornácon talán épp ilyesféle fickóval, mint jómagam.

Csak hát semmi sem így alakult.

Már akkor gyanút foghattam volna, amikor a víz épp csak a derekamig ért. Hogy a túlparton nem tűntek olyan nyurgáknak a jegenyék, hogy a part menti füzesben halkabban szólt a csalogány és kurtábban kakukkolt a kakukk. Hogy az öreg tölgy az út mentén ritkásabb árnyékot ad a déli verőben, de hát nem gyanakodtam: nyár volt, a nap magasan állt, rövidek voltak a gondolatok és hosszúak a lépteim, amelyekkel megindultam toronyiránt a csalitosban az első falu felé.

A legszélső házban öregember élt magában. Kétkedve méregetett, amikor bezörgettem a kapun és előadtam jövetelem célját. Vállat vont, bebocsátott, csupor tejet adott vacsorára, derékaljat vetett a kisebbik szobába, és reggel utamra eresztett. Nem beszélt sokat, amit furcsállottam, de magamban így gondolkodtam: beszélhetett már eleget életében, hadd dajkálja most már magában a csöndet. Fütyörészve mentem nyílegyenest a kelő Napnak.

Csakhogy amint beljebb és beljebb láboltam a túlparti világban, kezdett feltűnni egy és más. Nemcsak a faluvégi öreg, mások is szűken mérték a szót. Mintha ezen a parton nem iparkodna kifelé úgy az emberekből a beszéd. A fogadókban a tálak is egyre kisebbek lettek: nem mondom, nagyétkű voltam, de mire a városig jutottam, kis híján felkopott az állam. Ott meg? A polgárok szűkre húzott szemmel jártak az utcán és sietős léptekkel, mintha megrövidült volna számukra az idő; a házak is szorosan álltak, a szobáik alacsonyak, ők maguk is épp hogy elkászálódtak bennük valahogy; korsóikból egy jó hajtásra csak akkorát lehetett húzni, hogy az félig, ha oltotta szomjamat. Egy nap azt vettem észre, hogy a ruháim összementek rajtam: a nadrágszárból kikandikáló bokámat csípte a szél, mert ősz lett ekkorra már, felöltőmet sem tudtam összefogni, nyakam körül bújócskázott a hideg. Észrevettem, hogy én is kurtábban szólok, kevesebbet látok, cikcakkban járok. Jaj, csak a szívem, az össze ne menjen, fohászkodtam, mert akkor lesz csak igazán baj.

A napok is mind összébb kucorodtak: beállt a tél. Nem tudtam megszokni sehogyan sem ezt az összement világot: ha valamerre fordultam, hol itt, hol ott vertem le valamit, hol ebbe, hol abba akadtam bele. A polgárok nem szóltak, csak a fejüket csóválták, sóhajtva sepregették nyomomban a dolgok cserepeit. Egy napon nagyot sóhajtottam: nagyobbat, mint szoktam – hát nem szétrepedt rajtam a kabát? Valamelyik jótét lélek megszánt, és megmutatta a szabósághoz vivő utat. – Mi is tudjuk, hogy megy össze a világ – mondta még búcsúzóul –, de hát mit van mit tenni; nem hőbörgünk, nem sóhajtozunk, nem nyújtózkodunk.

A varróműhely egy utca végében állt: még kisebb házikó volt, mint a többi, de valahogy csak beóvakodtam: aprócska leány ült egy hozzá képest hatalmas varrógép mögött. A masina mintha nem vett volna tudomást semmiről, maradt akkora, amekkorának lennie kellett. Az aprócska teremtés rám nézett, mint aki meg sem lepődik jöttömön, és csak annyit mondott:

– Gyere, összefércellek.

És ki tudja miért, ettől a mondattól mázsás teher szakadt le a szívemről, elmosolyodtam, de akkorát, hogy az a mosoly nem fért el sem a kis házban, sem az utcában, de még a város is szűk volt neki. Levetettem a kabátom maradványait, és néztem, ahogy dolgozik a hozzá képest hatalmas gépen. Surrogott a masina, a szakadásnak nemsokára nyoma sem volt, és én tudtam, hogy soha többé nem fázom.

Tavasszal, amikor kinyílt az idő, kézen fogtam és elvezettem a folyóhoz, épp oda, ahol átláboltam egykor az innenső partra. Nagy volt a folyó, széles a háta, a part menti fák derekáig ért a víz. Furcsa, de most nem láttam semmi különbséget az innenső meg a túlsó part füzese és jegenyéi közt. Őhozzá nézve minden egyformán nagynak és tágasnak tetszett. Valahogy tudta, mire gondolok, mert visszaúton azt mondta: – Igazából mindegy is, melyik az innenső és melyik a túlpart. Ha akarod, összefércelem neked a partokat is!

És nevetett.

mesemondó | Horgas Judit