A NEFELEJCSLOVAG

Ó, azok a boldog idők, amikor lovagok keltek birokra királykisasszonyok kegyeiért! Mindnyájan szívesen gondolunk ezekre a régmúlt korokra, csak az a bökkenő, hogy sosem léteztek. Királylányok sosem kacérkodtak lovagokkal, mert azok rangjukon alulinak számítottak, a királyfiak, a széltől is óvott örökösök meg nem vehettek részt kézitusákban. Ám mivel az ember olyasmire is emlékezhet, ami sosem volt, erről történeteket is mesélhet, méghozzá olyan meggyőzően, hogy az elbeszéltek valahogy mégiscsak megtörténtnek számítanak. Furcsa dolog a szó.

Tehát a boldogságos idők valamelyik napjának delén fellobogózva állnak sorban a lovagok, talpig páncélban, telivér méneken, arcukat sisakrostély rejti. Minden lovag tollforgója és zászlaja más színű; a pajzsokon címer, minden kopján más-más színben pompázó csokor. Ők a viráglovagok: rózsa, liliom, nárcisz, azálea és így tovább.

A tribünön pohos előkelőségek tereferélnek, udvarhölgyek vihognak, a tarka zsibvásár közepén felváltva sápad és pirul a király leánya, akinek kegyeiért folyik ez az egész hacacáré.

Ő nem csacsog, nem kuncog, csak találgatja izzadó tenyérrel, vajon melyik sisakrostély mögött miféle arc rejtőzik, és a virágok elmondanak-e valamit tulajdonosukról, elárulhatnak-e bármit a páncél mögött dobogó szívről. Mert végső soron mindig ez a kérdés, ugyebár.

A lovak fel-felhorkannak, patáik alatt ráncokat vet a föld, de a lovagok csak állnak fegyelmezetten, habár magasan jár a Nap, a vas könnyen áttüzesedik, s mit szépítsük, a páncélban lassan főnek a lovagok, de várni kell, nem lehet a bajvívást megkezdeni, mert egyvalaki még hiányzik: a nefelejcslovag. Ki tudja, hol késik, miért nincs még itt.

A lovagok türelmetlenek, a királylány azonban csöndesen hálát rebeg, ennyivel is elodázódik a sorsdöntő csetepaté. De semmi sem odázható el örökké: a poros út kanyarulatában feltűnik egy ügető alak, nógatja hátasát, tudja, hogy késésben van, rajta múlik a mese. Egyszerre szakad ki a hahota a félig már készre párolt lovagokból és a tribünön terpeszkedő nemesekből: mert a lovagon nincs páncél, csak holmi bőrvértezet, nem harci ménen ül, hanem ösztövér öszvéren, akire még egy igásló is azt mondaná: gebe. A horpadt sisak a lovagi etikett ellenére az illető kerek, mosolygós képét is látni engedi. A viharvert kopja végén billegő kék csokor viszont nem hagy kétséget: ő a nefelejcslovag. Az utolsó lovagféle is ideért, teljes a színpompás sereg, kezdődhet a torna!

Rohamra indulnak a pajzsok és tollforgók, tompán koppannak a kopják, dübög a föld a vágtató mének alatt. Virág rohamoz virágot, csokor indul csokor ellen; a szegfű máris a porban; konyul, törik a tulipánok gyönge szára. Vajon melyik virág jegyében juthat valaki diadalra? A királylányt mindez hidegen hagyja, szeme csak a szedett-vedett nefelejcscsokrot keresi, és az alatta fel-felvillanó mosolyt. Csakhogy a csokor és a mosoly tulajdonosa, hátasával egyetemben kissé bicebóca, nem igazán állja meg a helyét a fényesen villogó páncélok között. Az öszvér egy-egy paripa menetszelétől is megtántorodik, és rémüldözik a kopják recsegésétől. Szegény nefelejcslovag leginkább azért küzd, hogy jószága ne inaljon el. A királylány amúgy is törékeny kezét tördeli. Mi tagadás, ő maga sem fogadna egy lyukas garasban sem a csetlő-botló, nefelejcsmosolyú lovagra.

De, ki tudja, hogyan és miképpen, a lovag még mindig talpon van, pontosabban nyeregben. Körülötte a rátarti virágvitézek már a port nyelik, üggyel-bajjal tápászkodnak föl a földről, támolyognak el fellobogózott sátruk felé. Már csak ketten vannak a porondon, a nefelejcslovag és a sötétlila szirmokkal ékeskedő íriszbajnok. Szembe fordulnak, az íriszlovag tétova mozdulatain látszik, hogy tanácstalan, mihez kezdjen, komolyan vegye a fura alakot vagy ne – aztán úgy dönt, az ellenfél az ellenfél, vágtába vált, kopját szegez, de a szemközt vágtázó széles mosoly annyira kizökkenti, hogy célt téveszt, és a következő pillanatban azon elmélkedik háton fekve, hogy odafent az ég milyen szép nefelejcskék, és hogy ezt eddig nem vette észre. Az is eszébe jut, hogy a mosolynál nincs hatékonyabb vértezet, szó szerint lefegyverző. De mire ezt végiggondolhatná, fölsegítik.

Ott áll a nefelejcslovag a tribün előtt. Most senki se kacarászik, mindenkinek torkára forr a szó. Lekászálódik a gebe nyergéből, és kifogástalan meghajlással üdvözli a bámész sokaságot. Kioldozza a kopjához bogozott, viharvert nefelejcscsokrétát, és biztos mozdulattal a király lányának ölébe dobja. Az udvari nép felhördül a szemtelenség láttán, de a lovagféle sarkon fordul és a gebéjén elporoszkál. Morajlik a tribün, indítsanak vagy ne indítsanak poroszlókat, elfogni az orcátlant. A királylány dajkája, aki eddig lélegzet-visszafojtva szemlélte a viadalt, a felfordulás közepette a lány fülébe súgja, hogy a virágok nem a lovagokról árulnak el valamit, hanem arról, hogy a lovagok milyennek látják őt. Rózsának, tulipánnak vagy írisznek. És ahelyett, hogy a szemtelen nefelejcsvitézt visszahoznák, jobb volna
vele tartani.

De arról, hogy mi történt aztán: a királylány útra kelt-e a gebe és gazdája után vagy sem, már nem szólhat a mese. A leírt szavak csak egy pontig kísérhetik el olvasójukat, aztán búcsút intenek, kinek-kinek szívére bízva a történet folytatását.

Mesemondó | Horgas Judit