A SZAKÓCA ÉS A NYELE

Sok nemzedék egyik kedvenc történelmi regénye A kőbaltás ember. Szentiványi Jenő 1937-ben írta, hallatlan népszerűsége miatt számtalan kiadásban jelent meg, még az ezredforduló után is többször. Így a legtöbb magyar gyerek ennek a könyvnek a különböző borítói nyomán képzeli el, hogy távoli őseink hogyan használták a kőbaltát. Bármikor is tervezték ugyanis ezeket, szinte mindegyik képen bőrökbe öltözött, bozontos ősemberek sújtanak le egy nagy állatra, hosszú botra erősített, méretes kődarabbal.

Csakhogy a nagy állatokra főleg csapdákkal, íjjal és dárdával vadásztak egykor. A kőbaltát viszont ütésre, törésre, zúzásra használták, mint a mai kalapácsot, vagy még súlyosabb fajtáját, a pörölyt.

Ha szúrni vagy vágni kellett, arra ott volt a mai kések őse, a szakóca. Az emberek legrégebbi, több mint másfél millió éve használt szerszáma. Ezt kemény és éles kövekből (főleg kovakőből, obszidiánból vagy bazaltból) alakították ki. Addig pattintgatták le róla a darabokat, amíg a kívánt formát (csepp, szív, mandula) és méretet el nem érték.
A régészek gyanítják, hogy mielőtt a tenyérbe szorították, bőrdarabbal fogták meg, hogy az ismételt csapások és sújtások ne sértsék fel a saját bőrüket. S szinte biztosak abban is, hogy még a pattintás során keletkezett kisebb szilánkokat (később: pengéket) is hasznosították, attól függően, hogy a zsákmányállatok feldarabolásakor inat, húst vagy csontot kellett vágni. Ezeket vakarásra és vésésre is alkalmas darabok egészítették ki. Különböző méretű és formájú szilánkokból egész „szerszámkészlete” volt az ősi csoportoknak. Tanácstalanul állnak azonban a szakemberek a legnagyobb darabok előtt: előkerült már 30, 40, sőt, újabban 50 centis (!) óriási szakóca, ami biztosan másra és máshogy volt jó, mint a többi – de erről egyelőre csak találgatni tudnak.

Elég sok zavart okozott a kiváló természettudós, Herman Ottó, amikor több mint 130 éve, 1893-ban bemutatta az első hazai, Miskolcon talált kőleleteket. Hogy elkerülje a nemzetközi szakirodalmat uraló német kifejezés magyar tükörfordítását (marokkó vagy ökölkő), ő javasolta a nyelvünkben már létező szakóca (szakolca) használatát. Csakhogy e szláv eredetű kifejezés a téli halászatok során munkába állított ’jégvágó fejsze’ megnevezésére szolgált, így aztán mai napig segít összekeverni a szakócát a nyéllel rendelkező baltával. A rövid nyelű baltát jelentő ’szekerce’ szó maga pedig ugyanonnan származik, ahonnan a ’szakolca’. A vágást jelentő szláv ’szek’ ige származéka mindkettő, és ezt ismerjük fel például mai szecskázás szavunkban is. A régi Zala megyében ’szakolásnak’ nevezték, amikor a főtt krumplit villával apró darabokra nyomkodták.

A balta vagy szakóca kérdésben tehát a nyél az igazi vízválasztó. Óriási jelentősége volt egykor, amikor a külön használt és egyedi megmunkálású kődarabok és a szintén népszerű botok egyszer csak összekapcsolódtak új eszközé. Botokat a majmok is használnak, dobálásra, piszkálásra, emelésre, forgatásra, vízmélység-mérésre (!).
De hallatlan jelentőségű felfedezés volt, hogy nemcsak az emberi kar hosszát lehet megnövelni velük (mint a kilőhető kőhegyű nyíllal, az eldobható dárdával/gerellyel vagy a döfésre kialakított lándzsával), hanem az ütés erejét is. (Hiszen a bot végére erősített kődarab útja így megnőtt a csapás előtt – fizika órán sokszor épp így magyarázzák el, mit jelent az erőkar megnövelése). Hogy mikor kerülhetett az első nyél az első kődarabra, s hogy később mekkora és milyen alakú kövekhez milyen hosszú nyél tartozott? Lehet, hogy sohasem tudjuk meg, mert a kővel ellentétben a fa tartozékok csak a legritkább esetben, különleges körülmények között maradnak meg. De ahogy ma különbséget teszünk a különböző fanyelű, de már fémfejű kalapácsok, balták, fejszék, szekercék, kapák, gereblyék között, ugyanúgy feltételezhetjük, hogy őseinknek különböző feladatokra különböző célszerszámaik voltak.

Ami szerszámként megszületett, később, amikor az embercsoportok már egymással is harcoltak, változatlan formában vagy kis átalakítással, sajnos, fegyverként is bevethető volt. Így szinte mindegyik „békés” munkaeszköznek megvan a gyilkos katonai párja. Csatakalapács, csatabárd, harci szekerce, pallos, harci fejsze és harci balta – az indiánregényekben például ez a tomahawk (ejtsd: tomahók). És így lett a késből harci tőr, kard, szablya vagy jatagán.

A korai kőeszközkészítés talán legizgalmasabb vonatkozása, hogy szorosan kapcsolódik a nyelv eredetéhez. A kutatók észrevették, hogy amikor őseinket utánozva igényesebb darabokat készítettek, az agyuknak pontosan azok a területei (a jobb agyfélteke bizonyos régiói) mutattak nagy aktivitást, amelyek a hallott beszédet is értelmezik. Mások arra figyeltek fel, hogy összetett szerszámok készítésekor szinte ugyanolyanok a véráramlási mintázatok az agyban, mint amikor szavakon kell gondolkoznunk. Ma már nagyon nehéz megmondani, hogy a kőeszköz-készítés előzte-e meg a nyelvhasználatot vagy egymásra hatva, kis lépésekkel, párhuzamosan fejlődtek ki. 

Tudjátok, mit hívnak ma marokkőnek? Simára csiszolt, ragyogó színekben pompázó ásványokat, kristályokat, féldrágaköveket, amelyekből 3-4 darab megtölti a tenyeret vagy a zsebet, és szépségük mellett tapintásuk, érintésük, súlyuk is kellemes érzést vált ki. Vannak, akik hisznek abban, hogy ezektől a kövektől energiát lehet kapni, hogy segítenek az elmét megnyugtatni, és összhangba hozni testet és lelket.