AZ EVOLÚCIÓ KETTŐS TRÜKKJE

A parányi egysejtűtől a hatalmas kék bálnáig minden élőlénynek ugyanazt kínálja a környezete: erőforrásokat rejteget, amelyeket meg kell szerezni, és lehetséges fenyegetéseket hordozhat, amelyeket ki kell cselezni. Ha ez nem sikerül, és a veszélyből sérülés lesz, azonnal működésbe lép az élőlények egyik csodálatos képessége: a regeneráció. A test elkezdi helyreállítani, kijavítani, gyógyítani magát.
De vajon miért kell a regeneráció előtt az embereknek és a magasabb rendű állatoknak rendkívül gyötrelmes, olykor szinte elviselhetetlen érzéseket is átélni? Miért nem elég csak tudatosítani, hogy baj történt, mi szükség van a kínra? Mi a magyarázata, mi a haszna a szenvedésnek?
A válasz talán nem okoz meglepetést. A fájdalom szerepe ebben az esetben az, hogy felerősítse a fájdalom megszüntetésének vágyát, ezzel kikényszerítve a regeneráció azonnali megkezdését. Hogy minden mást félretéve csak erre figyeljünk, csak ezzel foglalkozzunk. Ha már megtörtént a baj, legalább segítsük időnyeréssel a felépülést.

Magyarország sok vidékén mai napig azt mondják a krumplira, amikor egy része elfagy, megrohad vagy megrágja valami, hogy fájásos. Még a krumpliból készült étel (például a csodafinom dödölle) is lehet fájásos, ha másnapra vagy harmadnapra elkezd megromlani, besötétedni. Ha ilyenkor jól megpirítjuk, még kockázat nélkül lehet enni belőle, sok tejföllel.

A természet egy másik trükkjével megelőzhetjük, hogy egyáltalán regenerálódni kelljen: úgy, hogy elkerüljük a veszélyt, megússzuk a sérülést. Ráadásul pofonegyszerűen. Ha már akkor el tudunk húzódni az ártalmas hatásoktól, mielőtt azok elérnek minket, semmi szükség a regenerációra.
Erre fejlődtek ki az érzékszervek, az idegrendszerünk és az agyunk. Szakadatlanul a jövőt fürkészik, hogy felkészülhessünk arra, ami vár ránk. A látás és a hallás révén a távolban leselkedő veszélyeket is időben azonosítjuk, hogy biztonságba helyezhessük magunkat.
De melyik érzékünket használjuk sötétben, nagy zajban, sűrű erdőben vagy testközeli fenyegetés esetén? Saját bőrünket, és ilyenkor jó szolgálatot tehet a fájdalom. Kis szúrásokkal, horzsolásokkal, bökésekkel, aprócska sérülésekkel figyelmeztet, hogy ha nem változtatunk irányt vagy nem figyelünk jobban, sokkal nagyobb bajunk is lehet. Ezért van az arcunkon és a kezünkön sokkal több fájdalomérzékelő sejt, mint például a hátunkon – hiszen általában előre haladunk, tapogatózunk, és ezeken a pontokon érhetnek el először az ártalmas hatások. Amik azt üzenik: cselekedj villámgyorsan, előzd meg
a (nagyobb) bajt!
A fájdalomnak tehát óriási szerepe van a túlélésért folytatott küzdelemben. Emiatt is furcsa, hogy élnek köztünk olyanok (az egész világon nem több, mint körülbelül száz ember), akik egy rendkívül ritka, örökletes betegség vagy egy baktériumfertőzés miatt egyáltalán nem ismerik a fájdalmat. Nem fejlődtek ugyanis ki a fájdalmat érzékelő idegrostjaik, emiatt nem tudják megtanulni, hogyan ne okozzanak maguknak kárt. Sajnos, sokan közülük a hároméves kort sem érik meg.
Él Angliában egy Olivia nevű kislány, akinek fáj ugyan, ha megsérti, megüti vagy megégeti magát, ám sem a fáradtságot, sem az éhséget, sem a szomjúságot nem érzi. Vagyis semmi nem készteti arra, hogy regenerálja magát. A szüleinek kell etetni, itatni és altatni, hogy életben maradjon.

Fáj szavunk nagyon ősi. A rokon nyelvekben olyan jelentések felelnek meg neki, mint hasogat(amit magyarul a lüktető fejfájásra szoktunk használni) vagy hasít (amivel a hirtelen, váratlan, nagy erővel támadó fájdalmat érzékeltetjük). Lehet, hogy egy ősünk favágás közben rácsapott az ujjára, vagy egy éles, repülő fadarab megsebesítette? Az Uralban élő manysi testvérnép nyelvében a fáj szó éppen ezt, a szilánkot jelenti.