BAJORSZÁG

A bajok országában várakozásról szól az élet. Várnak a nagy viszontagságok és az apró zűrök, a mázsás sorscsapások és a veszélyes slamasztikák, a makacs nyűgök és a végeláthatatlanul elnyúló mizériák. Hogy mire várnak? Sürgönyre, ki-ki a sajátjára, a nevére szólóra, ami izgalmat hoz amúgy eseménytelenül folydogáló mindennapjaikba. Amikor valakihez végre megérkezik a várva várt sürgöny, az kiutalja őt egy lakcímre valahol az emberek világában. Akkor aztán le lehet szállni Bajországból, és be lehet toppanni a kijelölt házba.

A bajok kopogtatására az emberek félve kukucskálnak ki az ajtajuk kémlelőlyukán. Minél nagyobb a baj, annál nagyobb jöttére a sírás, jajveszékelés. A csekélyebb bajok láttán legtöbbször csak sóhajtoznak. Egyszer – úgy hírlik – egy kis galibának még örültek is, mert éppen rettentően unatkoztak a háziak. És persze ott van az a borúlátó vénség, aki ahányszor csak megjelennek nála, rendre alig tudja elnyomni ősz bajsza alatt a vigyort, miközben azt dünnyögi:

– Na, most mindenki láthatja, én megmondtam előre.

Amikor aztán az emberek így vagy úgy, de megoldják a rájuk törő bajt – felgyógyulnak a betegségből, kifizetik a gyorshajtás-büntetést, megbékítik a sértődött szomszédot –, az hazatér a saját hazájába, és várja a következő kiutalást.

Történt egyszer Bajországban, hogy a pici Bökkenő megkapta élete első sürgönyét. Apja-anyja aggódva, de büszkén engedte el az első kiküldetésére. Lelkesen indult útnak, hóna alatt a címet rejtő sürgönnyel. Amikor azonban nem tért haza sem másnap, sem harmadnap, pedig igazán icike-picike bökkenőcske volt még, a szülein úrrá lett a félelem: ugyan mi történhetett vele?

A keresésére indultak. Igen ám, de nem tudták a címet, mert azt a sürgönnyel együtt magával vitte Bökkenő. A szülők hét nap és hét éjjel csak mentek-mendegéltek, míg végre mindkettejüket különös megérzés fogta el az egyik háznál: itt kell a fiuknak lennie. Belestek a nyitott ablakon. Hát mit láttak? Nyoma sem volt ugyan az icipici Bökkenőnek, de ott terpeszkedett egy óriási gubanc a szoba közepén. Integetésükre felfigyelt, és lelkendezve felkiáltott:

– Papa, mama, hát utánam jöttetek?

Mikor az első döbbenettől szóhoz jutottak, az anya és az apa egyszerre kérdezte:

– Lelkecskénk, kicsi Bökkenőnk, hát hogy nőttél ekkorára?

Mire a nagy gubanc így válaszolt:

– Megpróbáltak a szőnyeg alá söpörni. Másnapra háromszorosomra dagadtam. Azóta mást sem tesznek, mint igyekeznek levegőnek nézni, én meg csak növök, hízom. Legutóbb homokot hoztak vödörben a szobába, és beledugták a fejüket. Akkor újra megduplázódtam, és most itt vagyok, nézzetek rám!

Azzal a nagy gubanc kerek hasát kidüllesztve illegni-billegni kezdett a szobában. Ahogy pördült-fordult, meglátta, hogy a szavai hallatán megmozdul a homok, és az egyik ember lassan kihúzza a fejét.

A férfi nehéz léptekkel odasétált elé, kiegyenesítette a derekát, felemelte az állát, és szembenézett vele. A gubanc érezte: mintha máris egy kicsikét összébb ment volna.

mesemondó | Horgas Judit