Fölösleges és haszontalan?

A herceg nem szerette a vívóleckéket. Túl sokat kellett ugrabugrálni viaskodás közben, és az életlen, tompa hegyű gyakorlótőr is sajgó kék foltokat hagyott maga után. Leginkább pedig nem látta semmi értelmét. Utoljára a dédapja vívott háborút, de már akkor sem került sor egyetlen kézitusára sem.

– A drónjaink és az androidjaink mindent tudnak – panaszkodott anyjának, a királynénak egy vívólecke után. – Én meg irányítani tudom ezt is, azt is.

A királyné megsimogatta a fia fejét.

– Ez a hagyomány, kis hercegem – búgta. – Tudnod kell mindent, amit az őseid tudtak.

– Ez igazságtalan – húzta föl az orrát a herceg.

– Miért lenne az? – ütközött meg a királyné.

– Az őseim tudtak drónt vezetni? Androidot kommandírozni? Programot írni a kvantumszámítógéphez? Hároméltű járművel közlekedni?

– Nem – ismerte be a királyné.

– Ez az! – kiáltott diadalittasan a herceg. – Nekik elég volt vívni meg nyilazni, lovagolni meg írni és olvasni!

– Nono! – emelte föl a mutatóujját az anyja. – Azért nem csak ennyiből állt a tudományuk, kis hercegem! Földrajz, történelem, jog, a szokások és a hagyományok ismerete, és sorolhatnám…

– Igen, anyám – vágott közbe a herceg –, csakhogy ezt mind nekem is tudnom kell. És ezen felül még ezer dolgot, amiről nekik halvány sejtelmük sem lehetett. És ez igazságtalan!

A királyné nem válaszolt, csak nyugtalanul tekintgetett körül.

– Látod, anyám, igazam van! – somolygott a herceg.

– Ha majd te leszel a király, te szabod meg, mit tanuljon az örökösöd! – zárta le a vitát dacosan a királyné.

– Attól még igazam van – dünnyögte magában a herceg.

Hetente megismétlődött a szóváltás. Hol királyi apjával, hol az anyjával pörölt a herceg, de nem tudta elérni, hogy fölmentsék a régi, elavult ismeretek elsajátítása alól.

Így ment ez egészen addig, míg a herceg fölnőtt, és már mindent tudott, amit elvártak tőle. Egy őszi estén pedig atyja, a király, magára hagyta őt és a birodalmat.

A herceget pompás ünnepség keretében koronázták királlyá atyja temetésének másnapján, ahogyan azt a hagyomány megkívánta. Két hónap múlva újabb ünnepet ültek: az ifjú uralkodó megnősült. Amikor pedig megszületett a fia és örököse, hetedhét határra szóló, három hétig tartó vigasságot rendeztek. Miután véget ért a mulatozás, az ifjú király új rendeleteket hozott, nyugdíjba küldte a vívómestereket, az etikett-tanítókat, a lovaglómestereket, az íjásztanárokat, a história-oktatókat és mindenki mást, aki idejétmúlt ismeretekkel gyötörte őt hercegkorában. Törvénybe iktatta, hogy a trónörökösnek csak a jelennel és a jövővel kell foglalkoznia, nem fölösleges tudással terhelni az elméjét és haszontalan képességek megszerzésére pazarolni a drága időt. Nagy újítóként emlegette az udvari média.

Telt-múlt az idő, s egy őszi délután a király örököse vadászni indult kedvenc androidjával és legújabb fejlesztésű vadászdrónjával.

Soha többé nem látták élve.

– Hogy történhetett? – támadt az udvaroncokra a király, amikor meglátta a vaddisznó által fölöklelt testet.

– A vadászdrónt megtaláltuk, fenség, a herceg testétől pár lépésre – válaszolt lehajtott fejjel az udvarmester. – Úgy véljük, egy sas tette harcképtelenné.

– Úgy? – hördült föl a király.

– A mérnököket, akik fejlesztették, már letartóztattuk!

– És az androidja?

– Fél kilométerre a baleset helyszínétől leltünk rá, fenség. Azt állítja, a herceg küldte el földeríteni a terepet. Természetesen vizsgáljuk, már összekapcsoltuk a Kvantum egyessel.

A király a tenyerébe temette arcát. Jól emlékezett, amikor először puskával, később már csak íjjal és lándzsával vadászott vadkanra. Mindig sikerrel járt.

– Sajnos, a herceg nem tudta megvédeni magát, fenség – szólalt meg ekkor az egyik ősz szakállú udvaronc, mintha csak belelátott volna uralkodója gondolataiba. – Nem tanulta meg a régi módszereket, ahogy hajdan fenséged…

A király ennek hallatán fölüvöltött, és azonnal tömlöcbe vettette a szemtelen öregembert, majd napokra bezárkózott a palota legbenső termeibe, ahonnan csak a fia temetésére bújt elő.

Három hét múlva pedig középső fia, az új trónörökös herceg vívóleckéket vett külhonból rendelt mesterektől a szabadon engedett öreg udvaronc felügyelete mellett.

mesemondó | Horgas Judit