BÖLCSŐNK, AZ ŐSERDŐ

Az erdő sötétben, hidegben és viharban a legfélelmetesebb. Még rosszabb a helyzet, ha el is tévedünk. Ágak roppannak. Denevérek cikáznak, bagoly huhog. De még a hirtelen támadt csend is veszélyt jelezhet: csak nem valami titokzatos rém közeledik felénk?

Falak mögött, ablakon át már szépnek láthatjuk, ahogyan a szél a lombokat cibálja. Jó időben, biztonságos ösvényen sétálva örömöt okozhat a madárdal, az ugrás közben elcsípett mókusok vagy komótosan ballagó páncélos bogarak és a méltóságteljes faóriások megnyugtató látványa.

Több tízezer évvel ezelőtt élt elődeink mindebből semmit sem értenének. Félni attól, amit úgy ismerünk, mint a tenyerünket? Gyönyörködni abban, ami mindennapi, megszokott látvány, amellyel mindig is együtt éltünk? Ugyan már!

Az ókori civilizációk felemelkedése előtt az erdő jelentette a természetes élőhelyet. Alig pár éve tudjuk, hogy nem a száraz szavannákon vagy a kopár tengerpartokon, hanem a legkedvezőbb életfeltételeket biztosító trópusi esőerdőkben volt a legkönnyebb tartósan megtelepedni: Dél-Amerikában, Afrikában és Délkelet-Ázsiában. Ott, ahol mindig bőven akad friss víz, hal, gyümölcsök, magvak, elejthető állatok, kicselezhető nagyragadozók. De belegondolni is nehéz, mennyi ideig tarthatott, amíg kis csoportokban élő őseink szép fokozatosan megismerték az összes növényt, ami egy adott területen nőtt. Melyik enyhít fájdalmat, melyik riasztja el a szúnyogokat, melyik finom, de mérgező? S ha már tudták, hogy mit nem szabad fogyasztani, hány kísérlet kellett, hogy ügyes eljárásokkal eltüntessék belőlük a méreganyagot, és mégis ehetővé varázsolják?

Tudtad? A csimpánzok is több tucat gyógynövényt ismernek és használnak. Legutóbb megfigyelték, hogy a sérült bőrfelületre rovarokat helyezve kezeltek sebet, és átadták egymásnak ezt a tudást.

Az esőerdőben nincsenek hőmérsékleti szélsőségek. Elég összefont ágakból kis tetőket rögtönözni az eső vagy a tűző nap ellen – ezt a régi idők kutatói enyhelynek nevezik. Ilyen szétszedhető, hordozható, újra összerakható hajlékokból könnyen kialakulhattak az első kunyhók, amikor már hosszabb ideig is érdemes volt egy-egy táborhelyen tartózkodni. A fák kivágásával nemcsak tüzelőanyaghoz jutottak az erdőlakók, hanem átlátható és a veszélyes állatoktól megvédhető tisztásokat is formáltak, ahol huzamosabb időt tölthettek anélkül, hogy felélték volna a rendelkezésre álló erőforrásokat.

Elődeink fűrész és fejsze nélkül vágtak ki vastag fákat. Keskeny csíkban égetni kezdték a kérget a talaj felett. Megnedvesített állatbőrökkel akadályozták meg, hogy a tűz felfelé terjedjen. Amikor sikerült a törzset elvékonyítani, valamelyik irányba már könnyen el tudták billenteni. Így készítettek kenut is, égetéssel távolítva el a középső részeket.

A régészek az elmúlt években számos erdei lelőhelyet találtak, ahol több méter vastag földréteg tanúskodott a tartós emberi jelenlétről – harminc-negyvenezer évvel ezelőtt! Így már érthető, hogy mikor sokkal később (tíz-tizenkétezer éve) megjelentek az első termesztett növények és tenyésztett állatok, azok nagy részének ősei a dzsungelből származtak.

Nehéz megmondani, milyen úton, hány lépéssel jutottunk el a végtelen kiterjedésű erdők közepétől az öntözött folyamvölgyekig. A halász-vadász-gyűjtögető életformától a földművelésig. Egyedül az biztos, hogy sok-sok eltérő vagy részben hasonló útvonal létezett minderre. A vadászok ösvényt vágtak, hogy könnyebben követhessék a zsákmányállataikat. Csakhogy az ösvény egyik oldalát innentől több napfény érte, és szép lassan a fénykedvelő fajták erősödtek meg, terjedtek el. Például a mogyorófélék, vagy bizonyos bogyós gyümölcsök, amelyek nagyon táplálóak.

Híres nyelvemlékünkben, a Tihanyi Alapítólevélben szerepel egy mogyoróerdő (monyorókerekü). Vajon miért kerek az erdő a mesékben? Azért, mert régen az erdő csak a fiatal, növekedésben lévő fás területet jelentette, a kerek az öreg, sűrű, végeláthatatlan őserdőt, ahol bármerre nézel körbe, mindenütt erdőt látsz.

Ha ma erdőben sétáltok, észrevehetitek, milyen gyorsan behajlik a feketeszeder az útra, egy-két év alatt szúrós, áthatolhatatlan falat növesztve. Mivel a tápanyagban gazdag bogyók bizonyos állatok számára is kívánatos falatok, célszerű volt óvni tőlük a termést. A vadászból így hirtelen egy gyümölcsös gazdája lett.

Ma erdőkertnek hívjuk ezt a gazdálkodási módot. Nem romló talajú szántóföldön vagy gondosan megtisztított és ápolt kertben, hanem fák és bokrok között növekszenek a gyümölcsök, a gumós- és fűszernövények és a zöldségek. Nincs szükség kapálásra, vegyszerezésre, fűnyírásra vagy gyomirtásra. Nincsenek üres területek, mindent növény borít. Ahogy növekszik és öregszik az erdőkert, egyre kevesebb gondozást igényel – mindent elvégez a természet. És még a talaj minősége is javul, helyreáll. Más módon is próbálnak visszatérni a nagyüzemi mezőgazdaság előtti időkhöz. Egyre többen hagynak fel a fák kivágásával: az erdőt magára hagyják, a kidőlt törzseket, ágakat nem tüzelik el, hanem engedik elkorhadni. Az erdők telepítése mellett a visszaerdősülést, az őserdővé válást is sokféleképpen segítik. Az erdő szó eredete maga is ezt a képességet tükrözi: a ’sarjad, növekedésnek indul’ jelentést hordozza és az ered, megered, eredő szavak rokona.

Hallottad már, hogy őserdő helyett azt is mondjuk: vadon? Könnyű felismerni benne a vad (nem szelíd) szavunkat. Nemcsak a szabadon élő erdei állatra használjuk, a vadgyümölcsöt régen úgy hívták: vadóc. Ma arra mondják, hogy vadóc, aki nehezen kezelhető, verekedős. Még a vadonatúj szavunk is az egykori erdei életről üzen! Amikor a vadászatról visszatértek a férfiak, a frissen szerzett zsákmányt azonnal el kellett fogyasztani, hogy ne romoljon meg. Amire az ősmagyarban azt mondták: vadonnant érkezett (egyenesen a vadonból), az teljesen friss és új volt. Vadonatúj.

A meleg égövi esőerdő-övezetben számos embercsoport máig ilyen ősi körülmények között él. Ha külső hatások nem kényszerítik őket másra, a természetben élő közösségek életmódja fenntartható és átadható az utódoknak. Közülük sokan egyszerre képesek erdei halász-vadászként, meg laptoppal és mobiltelefonnal felszerelt világpolgárként is élni.

Előfordul, hogy korábban ismeretlen törzsekre bukkannak: hol Amazóniában, az erdőirtásokszomorú következ-ményeként, hol Indonéziában vagy Új-Guineában. Számos felvétel érhető el az Interneten, ahol ágyékkötős, félmeztelen férfiak az öklüket rázzák, vagy nyilat lőnek ki a helikopterre, mert szeretnék, ha békén hagynák őket. Noha nagyszerű volna megismerni a nyelvüket, kultúrájukat, bele-látni az életükbe, tanulni az ismereteikből, tapasztalataikból – nem tehetünk mást, mint tiszteletben tartjuk a kívánságukat, és igyekszünk megvédeni őket azoktól, akik elpusztítanák az erdőt, amelyben élnek.

Akkor kik is a vadak?