BŰNTÉNY A VIRÁGÁGYÁSBAN

Csendes nap ígérkezett. Csak pár eltévedt méhecske kocogtatott időnként a detektív-iroda üvegajtaján.

Tulipán tizedes szerette a rendet, hosszú, egyenes szára ellenállt az áprilisi végtelen záporoknak. Marcipánfehér szirmát szolgálatban szigorúan halványlilával szegélyezte, szolgálaton kívül padlizsánlilán zárta össze. A háta mögött Nagyfejűnek csúfolták a százszorszépek, de nem törődött a szertelen virágnéppel, fegyelmezetten felügyelt az ágyás rendjére.

Délben futott be Viola kisasszony zaklatott hívása:

– Reggel óta hiába keresem az illatomat, hűlt helye. Azt hiszem, kiraboltak!

Tulipán tizedes részletesen kikérdezte, mikor árasztotta utoljára a finom illatot, és vannak-e rosszakarói. Gondosan jegyzetelt, magához vette a nagyítóját, és épp indult volna a helyszínre, amikor ismét csörgött a telefon.

– Ez skandalum, kérem, skandalum! Ellopták az összes tüskémet! Nem élhetek tövis nélkül! Hát, mi vagyok én, margaréta?! – sorolta magán kívül az öreg Rózsa, aki a kert legrégebbi lakója volt.

Ennek fele sem tréfa, gondolta Tulipán tizedes, de nem maradt ideje a friss bűntény megoldásán töprengeni, mert sorra érkeztek az újabb bejelentések.

A levendula kék virágából elillant az olaj, a varjúháj leveleiből a pozsga tűnt el, a piros muskátli elvesztette a színét, a hajnalka este nyiladozott, az estike pedig virradatkor, az oroszlánszáj köré ketrecet húzott egy ismeretlen elkövető. De a legbánatosabb Lonc úr volt, aki előkelő kúszószármazása ellenére csak borús napokon ragaszkodott a családját megillető tisztelethez. Reggel magatehetetlenül feküdt a kerítés mellett, mert a száráról egytől egyig eltűntek az indák.

Még az agg almafa is telefonált, hogy a tavaszi fagyokat túlélő virágai kámforrá váltak, de a gyümölcsfák nem tartoztak a Virágrendőrség illetékességébe.

– Sorozatelkövetővel van dolgunk. – gondolkodott hangosan Tulipán tizedes, majd megkezdte a nyomozást.

Kihallgatta a sértetteket, tanúk után kutatott, és levélnyomokat rögzített a helyszínen. A példás eljárás ellenére nem került közelebb a megoldáshoz. Hazatérve zsongott a feje a felmerülő ezer kérdéstől. Hintaszékében ringatózva várta, hogy az alkonyati fuvallatok rendbe szedjék a gondolatait.

Közeli neszezésre lett figyelmes.

Szomszédja, Páfrány kisasszony közeledett halk levélsurrogással. Egy bögre nyugtató harmatteával lepte meg a gondterhelt tizedest. A gőzölgő frissítőt átnyújtva szégyenlősen takargatta közönséges levelei fonákján sorjázó tokocskáit. A szerény páfrány nagyra tartotta az ágyás vigyázóját. Irigyelte az illatos, színes virágokat, mert úgy képzelte, buja szépségükkel, indáikkal, fényes leveleikkel, a hajnalban vagy a naplementében kibomló ékes szirmaikkal elkápráztatják Tulipán tizedest. Bármit megtett volna érte.

Évek óta éltek egymás szomszédságában, és gyakran teáztak együtt esténként. Tulipán tizedes kedvelte az egyszerű, kedves teremtést. Tavasszal türelmetlenül várta, hogy hajtásai egymás után kipöndörödjenek, mert a látvány lenyűgözte. Szerette pajkos, szár nélküli leveleit, és odáig volt a virágágyásban egyedülálló, apró tokokban megbújó spórácskáiért. Páfrány kisasszony friss zöldje pompásan hatott a különleges padlizsánszín mellett.

Tulipán tizedes sosem beszélt a munkájáról. Félt, hogy kikotyogna valami szagos szolgálati titkot. De ezen a zaklatott, zavaros napon szétfeszítette szoros egyenruháját a hiábavalóság, és egymás után mesélte a virágágyásban esett bűntényeket. A végére érve váratlanul kifakadt.

– Igazán nem értem, kinek van szüksége az öreg Rózsa kellemetlen töviseire, Lonc úr csavaros indáira, a varjúháj ragacsos nedvű pozsgájára, Viola kisasszony tolakodó illatára, a muskátli apró szirmaira. A magam részéről az egyszerűség híve vagyok – közölte, mint aki már rég tervezi kimondani ezt mondatot. – A frisszöld szerénység a gyengém. És a tavaszi kipöndörödés – tette hozzá.

Páfrány kisasszony lopva végignézett levélkéin, és alig láthatóan egy árnyalattal sötétebb zöldre váltott. Úgy érezte, elpirult.

Azon az éjjelen megkerült minden ellopott kincs. A hajnal finom violaillattal ébresztette az ágyás lakóit, az öreg Rózsa szárát újra tüskék védték, a varjúháj levelei pozsgásan tündököltek, a levendula virágai pedig a réginél is olajosabban csillogtak. Lonc úr még mindig a fűben hevert, de indái újra vidáman bodorodva keresték a kapaszkodót. Csak az Oroszlánszáj bömbölt hangosan a ketrecében.

– Erre már nem lehetett ideje a jótevőnek – találgatták a virágok, de titokban tetszett nekik, hogy valaki végre megleckéztette a csendes kert leghangosabb lakóját. A rácsot végül közösen bontották el, aztán a kerítés mellé rögzítették erős támasztékként Lonc úr számára.

A virágok évek múltán is izgalommal idézték fel ezeket a napokat, de Tulipán tizedes és Páfrány kisasszony soha többé nem beszélt a történtekről. Egyetlen este sem mulasztották el a harmatteás ringatózást az alkonyati szellőben. Szeretetben, együtt öregedtek meg.

Tulipán tizedest nyugdíjazásakor századossá léptették elő. Sok szép emléke között féltve őrizte pályafutása egyetlen megoldatlan ügyének aktáit.

Mesemondó | Horgas Judit