CSIPESZ FITTYFIRITTY

Volt egyszer egy gazdag király, aki mindennél jobban szerette a szép ruhákat, ezért napjában tízszer is átöltözött. Tehette nyugodtan, mert olyan rengeteg szebbnél szebb öltözéke volt, hogy ezer év alatt sem ért volna a végére.

A király sokat adott ruhái tisztaságára, és megkövetelte, hogy azok mindig makulátlanok legyenek. Így a királyi palotában egész zászlóalj – hadapródtól az ezredesig – megállás nélkül mosott, vasalt, gőzölt és teregetett. A király délutánonként szemlét tartott, ilyenkor a kiteregetett ruhák közt sétálgatott, és ha valamit nem talált rendben, a vétkes megnézhette magát.

A számolni tudók birodalomszerte azt beszélték, hogy a király ruháinál csak ruhaszárító csipeszből van több az országban, ami nem is csoda, hiszen igencsak sokszor használták ezeket. A királyi ruhatáros óvatos ember lévén, jókora adagot halmozott fel a legkülönbözőbb méretű, formájú és mintázatú ruhaszárító csipeszekből, hogy mindig akadjon még a legfurcsább ruhákhoz is megfelelő fajta. Az éppen nem használt csipeszeket katonákkal őriztette egy óriási teremben.

Egy nap az egyik katona őrködés közben valami nyomást érzett a tarkójánál. Hát ahogy odanyúlt, egy csipeszt talált a gallérjában.

– Ejnye – dünnyögte –, a mosónő elfelejtette kivenni ezt a csipeszt.

És habozás nélkül behajította az apró jószágot a terembe, a többi közé.

A katona nem is tudta, miféle kalamajkát indít ezzel a csipeszek világában. Ahhoz ugyanis már hozzászoktak a királyi csipeszek, hogy az udvari ruhatáros néha elvisz közülük egy kosárra valót, de arra még nem volt példa, hogy újonnan érkezzen hozzájuk egy közönséges csipesz.

– Állj! – kiáltott Csipesz Slibernák őrnagy. – Hát te meg kiféle-miféle vagy, idegen?

– Idegen, idegen! – visszhangozták itt is, ott is a csipeszek.

A jövevény szétnézett. Megszeppenve látta, hogy számtalan ismeretlen figyeli az óriási terem végeláthatatlan polcairól. Voltak köztük kicsik, nagyok és közepesek, mindenféle méretben, formában, csupaszon és díszítéssel. De fel is bátorodott, mert ahogy ő, mindannyian csipeszek voltak.

– Szervusztok – szólalt meg barátságosan és mélyen meghajolt. – Csipesz Fittyfiritty vagyok! A véletlen sodort ide, de nagyon örülök, hogy köztetek lehetek. Ti kik vagytok?

Erre a többi csipesz is sorra bemutatkozott.

– Az én nevem Csipesz Virplemircs.

– Az én nevem Csipesz Csirimplokk.

– Az én nevem Csipesz Frappancs.

És így tovább, de olyan sokan voltak, hogy mire mindenki bemutatkozott, lement a nap, és az álmos Fittyfiritty épp csak annyit tudott válaszolni a többieknek, akik maguk is igen fáradtak voltak a hosszú nap után, hogy:

– Nagyon örvendek, kedves csipeszek! Remélem, holnap lesz alkalmunk beszélgetni.

Egy perc sem telt bele és a királyi csipeszraktár már zengett a csipeszek horkolásától. Mindenki az igazak álmát aludta, egyedül Csipesz Slibernák őrnagy virrasztott mogorván. Bosszantotta, hogy egész nap mindenki az új jövevény előtt hajlongott, és a csipeszek istenére megesküdött, hogy móresre tanítja Csipesz Fittyfirittyet. Ördögi tervet eszelt ki. Hajnalban felébresztette a mellette alvó csipeszt, és a fülébe súgta.

– Ide figyelj, alaposan megvicceljük ezt a sehonnai, gyüttment Fittyfirittyet! Úgysem emlékszik mindannyiunk nevére, ezért hazudja neki ma mindenki a mellette álló nevét a sajátja helyett. Ez a napiparancs, add tovább, de íziben!

Szegény Csipesz Fittyfiritty hiába tornáztatta az agyát, bárkivel beszélt, nem találta el a nevét. Nem győzött egész nap bocsánatot kérni. Slibernák őrnagy meg diadalittasan kacsintgatott a többiekre.

– Ez az idegen soha nem lesz közénk való – mondogatta heherészve. Elhatározta, hogy örök érvényűvé emeli a napiparancsot. Attól fogva mindenki valaki másnak hazudta magát.

Csipesz Fittyfiritty azonban idővel már meg sem próbálta kitalálni a többiek nevét. Elpanaszolta, hogy sajnos, nagyon rossz a névmemóriája, és kérte, hogy ne nehezteljenek rá ezért. Nem is nehezteltek, hiszen mindenki tudta, hogy ártatlan. De a parancs az parancs.

Telt-múlt az idő, a csipeszek napról napra cserélgették-váltogatták a neveiket, mígnem a sok hazudozástól úgy összezavarodtak, hogy már a saját valódi nevüket sem tudták. A nagy bizonytalanságban lehullott minden csipeszről a neve és a rangja. Csipesz Slibernák is már azzal töltötte ideje túlnyomó részét, hogy egy félreeső polc szélén üldögélve morfondírozott:

– Mi is volt? Slendrőf? Vagy Kralafánt? Vagy mégis inkább Prukfendlic?

Csupán egy csipesz maradt, akinek mindenki tudta a nevét: Csipesz Fittyfiritty.