EGY SZAVADBA KERÜL

Daninak úgy rémlett, születése óta varázsló szeretne lenni. Hogy ez költői túlzás, azt nagyapja számlájára írta, aki foglalkozása szerint úgynevezett művész. Dani nem volt benne biztos, hogy ez a kifejezés a szobrászokra, festőkre vagy írókra vonatkozik leginkább, de sejtette, hogy Nagyapa néha összetéveszti a szavakat a festékkel, mert ahelyett, hogy normálisan beszélne, szanaszét pacsmagolja a mondatokat, amíg már nem is a valóságot mutatják.

A fagyigombócot például szánkóznivaló dűnének, a levelibékákat surranó, zöld világlátóknak hívja. Vagy azt mondja, táncol a bóbita, pedig Dani soha életében nem látott pitypangot táncolni, még repülni is ritkán.

Egyszer Nagyapa elmagyarázta, hogy pont ez a lényeg: a megfelelő szavakkal olyasmit ruházunk a dolgokra, ami azelőtt legfeljebb rejtve volt az övék. Dani kétkedő arcát látva dünnyögni kezdett: „bóbita, bóbita táncol”. Amint ezt kimondta, az ablak mellett áttetsző, ejtőernyő alakú virág suhant el pörögve-forogva. Csak egy pillanatra állt meg a levegőben, de nem fért hozzá kétség: valójában pöttöm lány, aki jókedvűen keringőzik a széllel!

Nagyapa, mintha mi sem történt volna, hozzátette, hogy ezt a képet egy nagy költő találta ki, de Dani erre már alig figyelt. Majdnem kiugrott a bőréből. Lehet, hogy Nagyapa varázsló? Mást is hallott már verset mondani, mégsem történt semmi ehhez fogható! Elhatározta, hogy éberen figyel a furcsaságokra.

Abban pedig nem volt hiány. Pár nappal később, amikor Nagyapa egy hangversenyről számolt be unokájának, egyszeriben hegedűszó töltötte be a nappalit. Dani szájtátva álmélkodott, de Nagyapa csak mondta, mondta, hogy milyen élmény volt Nagymamával a brummogó csellókat és elefánthangú trombitákat hallgatni, mintha nem venné észre, hogy most, az otthonuk kellős közepén is zajlik egy koncert. Az utolsó cintányér épp akkor csattant el, amikor a mondandója végére ért.

Hetek teltek el így, tele meglepetéssel, mígnem egy nap minden korábbinál különösebb dolog történt. Nagyapa épp csak belekezdett a mesébe, ami olyan eleven volt, hogy Dani meg mert volna esküdni: hullámzott egyet alatta a padló. Nagymama is érezhette, mert rögtön átkiabált a konyhából, hogy ez a vén róka már megint bűvöl valamit, néhány percre igazán elnémulhatna. Nagyapába erre úgy belefagyott a szó, hogy félő volt, félrenyelte a mondatot. Széles mosolyából szerencsére tudni lehetett, hogy nincs baj, de még jó darabig nem mukkant meg, Dani unszolására sem.

Ez volt aztán a meglepetés! Hát nem csak Nagyapa szavai varázserejűek? Nagymama hatalma biztosan nagyobb, mert ez a csendteremtés kész boszorkányság.

– De még ha így is van – vitatkozott magával Dani –, ez akkor sem igazi átok, mert Nagymama még a „vén rókát” is csupa szeretettel mondta. Aggódni csak akkor kell, ha Nagyapa vörös bundát növeszt.

Mesemondó | Horgas Judit