EMBERBŐL MEDVÉT?

Hogyan lehetne elérni, hogy ne csak állatok, hanem emberek is alhassanak téli álmot? Első hallásra nagy badarságnak tűnik már a kérdés is.

Pedig gyakran találkozunk a felvetéssel tudományos-fantasztikus regények lapjain, ahol az űrhajósok „lefagyasztása”, életfunkcióik felfüggesztése az egyetlen esély, hogy évszázadokig vagy akár évezredekig tartó utazásokat lehessen tenni a végtelen kozmikus térben. Néhány régész barlangban talált csontok elemzése alapján feltételezi, hogy oldalági ősünk, a neandervölgyi ember képes lehetett rá, hogy a hideg téli hónapokban lelassítsa az anyagcseréjét, és téli álommal védekezzen az időjárás viszontagságai ellen.

Mindenesetre nincsen adatunk arról, hogy a modern embernél bármikor is kialakult volna a téli álom szokása. Ám a 19. század végén tervek születtek, hogy néhány hónapra altatásba lehessen helyezni azokat, akiknek a fűtés és a táplálkozás az év legnehezebb időszakában komoly gondokat okoz. Vagyis a legszegényebbek számára hozott volna létre ilyen intézeteket egy francia emberbarát, hogy munka és megélhetés híján így vészelhessék át a zord telet.

Még azt is kitalálta, hogyan lehetne az állatok téli álmára emlékeztető állapotba hozni a segítségre szorulókat. A nálunk pöfetegként ismert gombafajta porának füstjét ajánlotta, amelyet a méhészek arra szoktak használni, hogy a méheket elkábítsák, amikor a mézet szüretelik.

A világsajtóban a huszadik század fordulóján, 1900-ban kapott szárnyra a hír a szegényeket altatással megsegítő tervről. Úgy tűnik, minden újság ugyanazt a néhány soros szöveget vette át valamelyik, már akkor is működő hírügynökségtől. De az is lehet, hogy csak egy évtizedekkel korábbi cikk került újra forgalomba, mert a magyar Vasárnapi Újság már 1859-ben írt ugyanerről! A „francia emberbarátnak” nem ismerjük a teljes nevét, mindenütt csak A. Joux-ként (ejtsd: zsú) hivatkoznak rá. Nem tudjuk, hogy létezett-e egyáltalán, vagy csak egy újságíró találta ki az egészet, hogy az „uborkaszezont”, az érdekes események híján unalmas időszakot feldobja valamivel.

Joux terve természetesen kivitelezhetetlen volt, de az orosz nagyváros, Szentpétervár egyik déli kerületében a korabeli híradások szerint tényleg kísérletezni kezdtek az orvosok, hogy a családok legöregebb és legelesettebb tagjai hogyan tudnák tartós álomban (de azért időnként felkelve), egyetlen kenyérrel és néhány liter vízzel túlélni a novembertől februárig tartó időszakot. Nem ők találták ki a módszert: hallották, hogy sokan ezzel próbálkoznak, és mint kíváncsi kutatók, szerették volna megmérni, hogyan alakul a testhőmérsékletük és a fizikai állapotuk. Valójában az állhatott a háttérben – csak a korabeli urak és úrhölgyek számára így már nem lett volna elég érdekes –, hogy a mozgás hiánya miatt kevesebb energiára és kevesebb táplálékra van szükség, így a legszegényebbeket, az öregeket és a gyerekeket is inkább ágyban, takaró alatt tartották, hogy ne hűljenek ki, és kevesebb élelem is elég legyen nekik.

Éhezés és szegénység ma is létezik, az emberiség azóta is reménytelenül próbál túljutni ezen. Pedig már egyre többen keresik a helyes irányban a megoldást: nem a tüneteket kell kezelni, hanem az okokat kell felszámolni, amelyek előidézik a szegénységet. Jó hír, hogy noha százmilliók élnek szörnyű körülmények között, az elmúlt évtizedekben az arányuk fokozatosan, világméretekben csökkent. Egyre többen tudták átlépni a nyomorküszöböt. De rossz hír, hogy a koronavírus járvány és az azzal járó gazdasági visszaesés ismét megnövelte a nyomorgók számát. A klímaváltozás pedig a Föld számos pontján és országában immár nemcsak a téli, hanem az aszályos nyári hónapokat is elviselhetetlenné teszi. Nézz utána, milyen sors vár például Madagaszkáron családok százezreire, akiket éhínség sújt!