GOMBÁCSI MEGMENTI A VILÁGOT

Gombácsi egyre kétségbeesettebben próbált mindenhez érteni. Már kitanulta a fizikát, a kémiát, a biológiát. A geológia tankönyveket kívülről fújta, a csillagászatot úgy ismerte, mint a tenyerét, mindent tudott a pszichológia rejtelmeiről, jártas volt az orvostudományban, megnyálazott és a feje fölé tartott ujjal meg tudta mondani, milyen idő várható a következő héten, a DNS-láncokat csukott szemmel is lerajzolta. Gombácsi fúrt, faragott, esztergált, fosztergált, bizergált, földet túrt, fát ültetett, kaszált, kalapált, szőtt, font, de leginkább csak szomorkodott. Ennyi munka, ezt sóhajtozta álló nap. Meg azt is, hogy: ez a sok munka mire elég? Semmire, de semmire! Habzott a kezén a szappan, fekete volt a kézmosó víz a sok portól, földtől, ami munka közben a kezére tapadt, s amit az emberek ma már úgy neveznek: kosz. Pedig az föld! Pedig az élet! Gombácsi kézmosás közben volt a legszomorúbb. Azt a sok tudást, amit összeszedtem, azt is le kellene mosni, mint a földet a kézről munka után. Akkor talán nem lennék szomorú, morogta magában, akkor talán megnyugodnék. Legalábbis addig, míg véghez nem viszem eltökélt szándékomat.

Gombácsi ugyanis elhatározta, hogy megmenti a világot. Ez még régen történt, és azóta is tart. Úgy kezdődött, hogy bement a városba. Szép ruhát vett fel, ünnepi ruhát, ami a szekrény legmélyén lapult már jó ideje. Leporolta, kitessékelte zsebéből az albérlő molyokat, fényesre kefélte a gallérját és magára öltötte. Felszállt a fél ötös buszra. Régen járt a városban, akkor, amikor még a házak nem pöffeszkedtek annyira dölyfösen az ég felé. Akkor még szekéren járt az idő, döcögött úttalan utakon. Jókora cirkuszi ponyva feszült fölé, és felhőkkel foltozott ég volt a sátor. Akkor még izgága álmok húzták az égen a csíkot, s jegyet váltottak az esti csodára az útszélen integetők…. Ne nosztalgiázz, Gombácsi, hisz az mit sem ér! Az emlékeket mindig megszépíti az idő, és elfelejteti, hogy akkor is voltak gondok dögivel, csak másfélék. Változik a világ, maradj kíváncsi!

Így regulázta magát, amikor leszállt a város közepén a buszról. De hiába próbálta a szépet látni, ha nem találta meg a város cifra forgatagában. Akkora tülekedés fogadta, hogy alig tudott haladni. Mennyi ember és mennyi ház! Mennyi beton és mennyi kő! Mennyi üveg és tükör és hirdetőtábla! Mennyi kirakat! Ámuldozott, értetlenkedett. El is felejtette, miért ment be a városba, annyi csodálkoznivalója akadt. Este lett. Az emeletes házakban sorra gyulladtak fel a lámpák. Ezek egymás fején laknak? Egymás fejére mászva akarják elérni az eget? Akik alulélnek, hogy bírják el azt a sok embert felettük? Akik felül laknak, nem szédülnek? És miért ez a sok fény? Félnek az árnyékuktól? És mi ez a sok villódzás? Mi ez a sok hang? Mintha morogna-hörögne éjszaka is ez a sok ház. Az emberek furcsák. Ezeket gondolta Gombácsi, ahogy ott állt a város főterén ünneplő ruhájában, gondterhelt arccal, érezve, hogy itt bizony baj van. Itt bizony nem látják a fától az erdőt! Akkor találta ki, hogy megmenti a világot.
A hajnali busszal hazatért, és munkához látott.

Tanult, azzal kezdte a világ megmentését. Tanult, mint régen, iskolás korában, tanult reggeltől estig, sőt volt, hogy éjszaka is a könyveit bújta. Elolvasta mindet elejétől a végéig, végétől az elejéig. Aztán becsukta a könyveket, és elindult. Járta a világot, évekig csak utazott. És minél többet utazott, annál többet csóválta a fejét. Csóválta a nagy utasszállító gépeken, látva azt a rengeteg nyughatatlan embert, akik csak mennek, mennek, és szét se néznek. Meg sem állnak, csak szaladnak üdülőhelyről üdülőhelyre, múzeumtól múzeumig, reptértől kikötőig, étteremről étteremre. Csóválta a fejét, ha éhezést látott itt, pazarlást ott. Ha háborús övezetbe tévedt. Mit támadnak ezek? Miért gondolják, hogy bármi is az övék? Csóválta a fejét a hatalmas szemétkupacokat látva, a letarolt erdők mellett haladva, nézve ezt a rengeteg embert, akik úgy elszaporodtak a Földön, mint a gombák eső után. Csóválta a fejét, csóválta, mert azt érezte, mit sem ér az ő tudása a mérhetetlen butasággal szemben, amit a világban látott. Hacsak…

Gombácsi hosszú évei alatt megtanult még valamit. Túl a fizikán, a kémián, a geometrián, a csillagászaton is túl, a kertészkedésen és a fúráson-faragáson is túl, na meg a szomorkodáson és a sóhajtozáson is túl megtanult még valamit…

Ha hiszitek, ha nem, Gombácsi egyszer csak eltűnt az erdőszéli kis házikójából. Úgy tűnt el, mint a köd, amikor kisüt reggel a Nap. Előtte persze szépen a helyére tette a könyveket, megigazította a terítőt, elmosta teáscsészéjét, dobott egy kis magot a madaraknak, belemarkolt a veteményeskert zsíros földjébe, hogy a körme alatt érezze a finom szemcséket, sóhajtott még egy utolsót, megszokásból a fejét is megcsóválta. (Ezen mosolygott kicsit, hogy milyen nehéz a szokásoktól megszabadulni.) Majd eltűnt. De az ajtót nem zárta kulcsra. Világmegmentő terveinek utolsó állomásához érkezett, és az nem fért össze a kulcsra zárt ajtókkal.

Hogy hová tűnt Gombácsi? Talán széllé vált, hogy az emberek fülébe suttogja a figyelmet. Talán gondolat lett, szökkent koponyából koponyába, s elültetett mindenhová egy apró gondolatcsírát, hogy növekedjék. Talán sóhaj lett, talán kézfogás, talán óriásra növő erdő, talán csak föld. Zsíros, fekete föld, és várja, hogy mi vessük belé a változás reményének csemetéit.

Mesemondó | Horgas Judit