A levegőtől a lélekig

A nyelvészek és az emberi szokások kutatói, az antropológusok sok mindent feltártak a régi korokban élők képzeletvilágáról.

Levegő szavunk a levegő ég szószerkezetből alakult ki, az első tag önállósulásával. A levegő ’mozgó’ jelentésű alakja a leveg-lebeg szónak, a levegő ég így ’mozgó eget’ jelentett. A szószerkezet a levegő mozgására utalt. A 17. században a levegő ilyen jelentésekben fordult elő: a földet körülvevő, az élőlények által belélegzett anyag; olyan szabad tér, ahol a levegő nincs elzárva, szabadon mozoghat, cserélődhet. A nyelvi emlékezetben a levegő alaptulajdonsága a mozgás, a hajladozás, a cserélődés.

A 18. században a levegő még lebegő szóalakban is előfordult. S a hasonló jelentéskörű libeg szó is a szócsalád-hoz tartozott, ami felölelte a ’lebeg, úszik, ide-oda hajladozik, ingadozik, tétovázik’ jelentését is. A 19. században ehhez társult a ’könnyed mozgással halad’ és a ’lötyög’ értelmezés. A libeg-lebeg-lobog szócsaládba ikerszavak kerültek: libeg-lobog (élénken ide-oda hajladozik), libben-lobban (kecsesen lebben).

Különösen érdekes a levegő értelmezése mozgó égként, hiszen nagyon hasonlóan képzelték a lelket. A magyar nyelvben a lélek és a lélegzet szavak között nemcsak jelentéstani kapcsolat van. Akinek lelke van, az lélegzik, szárnyal, és a két szónak közös az eredete.

A lélek finnugor kori tő kicsinyítő képzéssel. Az ősi alapszó a ’lélegzet, fuvallat, szellő, lélek’ jelentést hordozta. A rokon nyelvekben a lél-lil-lol és lul alakú tőhöz ’lélek, lélegzet, szellem, élet, élőlény; kedély, szív, élet’ jelentés társult. A finn löyly utal a lélek és a ’hőség’, a gőz, a pára rokonságára. Gondoljunk csak a népmesékben előforduló szegény pára szószerkezetre! Igen, az élő ember párát lehel.

A lélek szó először a 12. század végi iratban fordult elő. A lélek az élet és a személyiség anyagtalan hordozója, szellem, test nélküli lény, az értelmi, akarati és érzelmi jelenségek összessége, érzésvilág; szív és lelkiismeret. A 15. században kiegészült az ’élet, öntudat, lélegzet, pára, kigőzölgés, ember’ (például hogy hány lelket számol egy-egy falu) értelmével is.

Ezek a jelentések elárulják, hogy őseink a lelket a lélegzettel, a testből ki-be járó párával, az élő szervezeteket körülvevő hővel azonosították. Ehhez hasonló ősi képzetek a világ más tájain is megjelentek: a barlangrajzokon a leölt állatok szájánál lángszerű formák vagy rügyező ágak jelzik a kiáramló utolsó lélegzetet. De az egyiptomi temetkezési szokásoknak is fontos eleme volt a halottat kísérő, majd annak egyik lélekrészét továbbörökítő lélekmadár, ami a túlvilág és halottak istenéhez, Oziriszhez száll. Antropológiai kutatások a sámánok botját, a sátortartó cölöpöt azonosítják a világfával, ahol a meghaltak szellemei madár alakban jelentek meg, ágai között a sámán lelke is madár formában utazott. A Szűz Mária halálát ábrázoló képeken sokszor szintén látható a halott lelkét szimbolizáló madár. Ismerünk vallásos szokásokat az utolsó lélegzet felfogására. Van kultúra, amelyben a halotti csók a távozó lélek befogadására, a tudás családban maradására szolgált. Az élet és a levegővétel azonosítása annyira ősi tapasztalat, hogy évezredeken keresztül a halottá nyilvánítás része volt az orr és száj elé helyezett (fém)tükör, amin azt figyelték, bepárásodik-e.

Mindez valószínűleg még régebbi képzetekre vezethető vissza. A teremtés-történetek jelentős részében az isteni lehelet alkotja az embert. Az Egek Ura, a Teremtő, a semmi fölött lebegő pára/lehelet a levegőben lakik, ő adja az embernek az éltető levegőt és a lélegzetet, a saját leheletét. A világ pusztulását leíró mítoszokban a halál gyakran vízözönként jelenik meg, az emberek büntetése pedig a fulladás. Ezzel Isten mintegy visszavonja a teremtést. Lélek és lélegzet azonosítása más szokásokban is megjelenik. Van, aki úgy tartja, ásításkor azért takarjuk el a szánkat, hogy ne szökjön ki a lelkünk, tüsszentésnél ugyanezt a veszélyt akarjuk elhárítani, amikor egészséget kívánunk a másik embernek. Ide kapcsolható az is, hogy a csók az ősi társadalmakban lélekcsereként (fogadalomként, visszavonhatatlan elköteleződésként) működött.