IDE GYERE!

A virágok az emberek számára a szépséget és a jó illatot jelképezik. Csakhogy a növény nem minket akar gyönyörködtetni, hanem így csalogatja a rovarokat. A virág színe és szaganyaga a rovaroknak szól; nekik üzeni, hogy „hozzám gyere!”. Persze távolról sem az önzetlen barátkozás szándékával, hanem hogy így biztosítsa a beporzást. Ez tehát pusztán biológia. A faj fennmaradása csak sikeres szaporodással biztosítható.

A virágos növények szaporodásának legfontosabb része a megtermékenyítés, amikor a virágpor-szemekben lévő hímivarsejt találkozik a virág mélyén lévő petesejttel, és összeolvad vele. Önállóan mozogni azonban egyik ivarsejt sem tud, tehát szükségük van külső segítségre. Ez lehet a szél vagy valamilyen állat. Ha a szél viszi a virágport a hím virágról a női virágra, a növénynek nem kell energiát fektetnie abba, hogy elvitesse valakivel a pollent, viszont irdatlan mennyiségű virágport kell termelnie, hiszen a legtöbb pollenszem nyilván nem a megfelelő női virágra esik, hanem a földre, a csupasz sziklára vagy akár másfajta növény virágjára. Annak azonban nincs haszna, mert a hímivarsejt csak az ugyanolyan növény petesejtjét tudja megtermékenyíteni. Szélbeporzású a fák nagy része (tölgy, bükk, fenyő, nyír), a gabonafélék (búza, rozs, füvek) és még sokféle növény.

Másképpen történik a megtermékenyítés a rovarbeporzású növényeknél. Ezek a virágos növények évmilliók alatt szoros együttműködést fejlesztettek ki a rovarokkal. Nem termelnek olyan sok pollent, inkább magukhoz csalogatják a rovarokat. Csalogató jelzés a virágok színe és illata. Persze nem gyönyörködni megy a rovar a virághoz, hanem táplálkozni. Számára a virágban megbújó nektár a lényeg. Abban van a sok cukor, amely energiát ad. A feltűnő szín és a csalogató illat csak jelzi, hogy „ide érdemes jönnöd”.

Miközben a rovar nyalogatja a meglátogatott virágban a nektárt, rátapad a testére a sok apró pollenszem. S amikor a következő virágra repül, rákeni a virágport a virág bibéjére, ahonnan a pollen befúrja magát a virág közepébe, a petesejthez.

A bangó nevű virágos növények azért érdekesek, mert nagyon cselesen csalogatnak magukhoz bizonyos darázs- vagy méhfajokat (kivéve a házi méhet). A méhbangó virágai hasonlítanak egy méhfaj nőstényeihez, s még az illatuk is olyan, mint amit ezek a nőstények kibocsátanak magukból. Szex-feromonoknak nevezzük ezeket a szaganyagokat, amelyek a hím méheket ellenállhatatlanul oda vonzzák.
(Az ember orra nem érzi ezt a szagot.)  A félrevezetett hím azt hiszi, hogy egy nőstény van előtte, ezért rárepül és megpróbál párzani a virággal – persze eredménytelenül. Végül dolgavégezetlenül elrepül. Csakhogy közben odadörgölőzött a virághoz, szőrös testére ráragadt egy kis csomagban a sok-sok pollen. S ha kis idő múlva megint becsapja egy hasonló virág, akaratlanul elvégzi a beporzást.

Elég nagy az esélye, hogy a pórul járt méh másik virágnál újra próbálkozik, mert a méhbangó virágok tavasszal olyan korán nyílnak, amikor az igazi méhnőstények még nem keltek ki, csak a hímek.
A hímek tehát néhány napig csupán álnős-tényekkel találkozhatnak. A bangók nem is termelnek nektárt, hiszen nem táplálkozási lehetőséget kínálnak a méheknek, hanem a szaporodás látszatát.

(A folytatás a tavaszi számban olvasható)