IDEGEN HANG

Vajon minden hang egyenlő? Azt gondolhatjuk, igen, különösen, ha az életben az egyenlőség hívei vagyunk. Ám a hangok világa nem hasonlítható az emberi társadalomhoz.

Az európai zenében használt leggyakoribb hangsor a dúr. Szolmizálva: dó, re, mi, fá, szó, lá, ti. Hét hangmagasság, a szaknyelv szerint hétfokú skála. Ha népdalt dúr hangnemben éneklünk, a hétfokú skálánál többfélét nem érintünk benne. De ha zeneművet hallgatunk, a zeneszerző valószínűleg nem elégszik meg a hét hanggal. Például C-dúrban a C, D, E, F, G, A és H hang mellett olykor alkalmazza a C-t felemelő ciszt, a D-t emelő diszt, a fiszt és a giszt is (illetve a D-t leszállító deszt, az E-t fél hanggal lejjebb eresztő eszt, a geszt, az aszt és a H-t lefelé módosító bét). Idegenek ezek a hangok? Nem tartoznak a C-dúr törzshangjai közé, tehát nevezhetnénk ezeket idegennek. Ugyanakkor a zenemű C-dúr hangnemét nem változtatják meg, csak színezik. Khrómatikosz görögül azt jelenti: színesítő [khróma = szín]. A zenében kromatikusnak nevezzük ezeket
a színező félhangokat.

A népdalok nem használnak kromatikus hangokat. Persze, ha nem dúrban vagy mollban van egy népdal, előfordulhatnak furcsa hangok, de azok annak a hangnemnek, amelyben énekelünk – például dór, líd, mixolíd – a törzshangjai.

Nagyon sok népdal nem hétfokú, hanem ötfokú: pentaton (penta görögül azt jelenti: öt). Dúrban találhatunk szomszédos hangokat – mi-fá, ti-dó –, ahol, ha felemelnénk az alsót, vagy leszállítanánk a felsőt, pontosan a szomszédos hangra érkeznénk. Az ötfokúságban ilyen nem lehetséges. A dó-pentaton hangsor dó, re, mi, szó, lá hangokból áll, egy lá-pentaton lá, dó, re, mi, szó-ból. Fá és ti hangot nem találunk benne. Ha egy pentaton dallamban mégis feltűnik egy fá vagy ti, az már csakugyan idegennek nevezhető.

Távoli tájak zenéjét néha nagyon furcsának érezhetjük, mint az Alföldön nevelkedett ember a magas hegyek vidékét vagy a szárazföld belsejében lakó a tengert. Az indiai zenét egy európai először hamisnak hallhatja, mert az indiai hangsorok nem olyan hangközökből épülnek fel, mint az európaiak. Először idegen, de hozzászokhatunk.

Kisgyerekkoromban nagymamám féltett, ha az utcán idegen kutyákkal barátkoztam. Aggódó szavára azt válaszoltam: „Bemutatkozom neki, akkor majd nem lesz idegen…” Az idegennek hangzó távoli zenéknek nem tudunk ugyan bemutatkozni, de engedhetjük, hogy azok bemutatkozzanak nekünk. Ha nem riadunk meg, hogy furcsa, hamis, taszító, hanem hallgatjuk, előbb-utóbb ismerőssé válik.

Minden zenével hasonlóképpen ismerkedhetünk meg. A zene olyan, mint a nyelv. Ha egy idegen nyelvet nem értünk, zavar. De megtanulhatjuk a szavait és nyelvtani szabályait, és ha hosszabb időt töltünk az adott nyelvterületen, pusztán attól, hogy rákényszerülünk a nekünk mondottak megértésére, előbb-utóbb érteni kezdjük a szavait. Sőt, mivel a helyiek jó kiejtéssel beszélik, mi is eleve azzal a dallammal és a hangzók eredeti színeivel sajátítjuk el.

A zene ugyanígy működik, csak itt nem konkrét jelentést kell megértenünk. Nem tárgyak, fogalmak megnevezését. Nem azt, hogy asztal vagy szeretet. A zene nem egyértelmű tényekről beszél, hanem érzéseket kelt bennünk. S ebből a szempontból semmilyen zene nem idegen.