IDŐÉRZÉK

Valami belső óra jár bennünk. Például ha megérkezünk valahova, de azt mondják, öt perc múlva jöjjünk vissza, ezt óra nélkül is meg tudjuk tenni. Persze kisebb-nagyobb pontatlansággal, mert lesz, aki már három-négy perc múlva úgy érzi, hogy öt is eltelt, s lehet, hogy más csak hat perc múlva megy vissza. De valószínűtlen, hogy valaki már egy perc múlva visszaérkezik, vagy csak fél óra elteltével vánszorog vissza. A belső óra mindenkiben „jár”, legföljebb kiben pontosabban, kiben kevésbé.

Hosszabb időtávot is viszonylag jól meg tudunk becsülni. Ha valakivel már régen találkoztál, s fölteszed magadnak a kérdést, „mikor is találkoztunk utoljára?”, érzésre meg tudod mondani, hogy „nagyjából két évvel ezelőtt”. S ha utána sikerül pontosan fölidézned az utolsó találkozás tényleges körülményeit, helyét és alkalmát, valószínűleg az derül ki, hogy durva hiba nem volt a becslésben.

Mi ennek az időérzéknek a biológiai alapja? Van az agyunkban egy külön ideg-központ – ún. mag –, amely ezért az időérzékért felelős. Orvosi nyelven SCN a rövidítése. (Ha beírod az internetes keresőbe, hogy „scn alvás”, sok érdekességet találsz.) Ha ez az idegcsomó megsérül, teljesen felborul az alvás–ébrenlét váltakozásának ritmusa.

Az éjszakák és nappalok váltakozásához igazodó napi ritmus nem csak az emberre jellemző. A legtöbb állat is rendelkezik ilyen „belső órával”, és növényeknél – sőt, még egysejtűeknél is – kimutatható a napi ritmus. Tehát idegrendszer sem feltétlenül szükséges az időérzék működéséhez. De akkor mi?

A sejtek belső órája fehérjemolekulák egymásra hatásán alapszik. Az egyik hat a másikra, az a harmadikra, a harmadik pedig az elsőre. Ennek a körfolyamatnak az időtartama alapján „ketyeg” a belső óra. A valóságban persze ez sokkal bonyolultabb, de ez a lényege. Ennek a körfolyamatnak a legfontosabb külső „mozgatója” – több más környezeti tényező mellett – természetesen a napfény (illetve annak hiánya). Ugyanakkor azt tapasztaljuk, hogy az élőlények belső órája valamennyire még folyamatos sötétségben is működik. Egy francia természetkutató 300 évvel ezelőtt kísérlet során kimutatta, hogy a mimóza leveleinek 24 órás mozgás-ritmusa akkor sem szűnik meg, ha a növényt teljes sötétségben tartja.

(A folytatás az őszi számban olvasható)