Bagolytüdő, aranyalma…

Ha csukott szemmel kimondjuk a nevét: gyümölcs, varázsigévé válik. Hangzásával felidézi a fák és bokrok ehető termésének képét, ízét, állagát. Almát, körtét, szilvát, szőlőt kóstolgat nyelvünk, édes levüket szürcsöli szánk, és orrunkban érezzük illatukat.

A vadon termő gyümölcsök már az ember megjelenése előtt táplálékul szolgáltak a Földet benépesítő állatvilágnak. Háromszáz-valahányezer évvel ezelőtt előember ősünk, a vértesszőlősi barlangban tanyázó Samu társaival szívesen csemegézett a gyűjtögetés közben talált vad gyümölcsökből. Levéllenyomatok, megkövesedett maradványok (fosszíliák) árulkodnak arról, hogy nemcsak som és csipkebogyó termett a környező ligeterdőkben, hanem vadalma és vadkörte is. Ezek bizony fanyarabb és savanykásabb ízűek voltak, mint a későbbi újkőkorban megszelídült változataik, melyeket eleinte válogatással, ültetéssel hoztak létre és aszalással tartósítottak. (Aszalt gyümölcsöket ma is árulnak boltban, piacon. Ük- és szépanyáitok azonban nemrég még a saját kertjükben termett, hullott almából otthon aszalták a bagolytüdőt, unokáik kedvencét sanyarúbb időkben.)

A gyümölcstermelés és nemesítés az ókori nagy kultúrákban teljesedett ki. Az oltás, szemzés, a fajták keresztezése a római birodalom széthullása után a középkori kolostorkertekben folytatódott Európában, így nálunk a Kárpát-medencében is. Ezekből terjedt el a főnemesi udvarokba, majd a kisebb birtokokra és a falvak népéhez. Korabeli számadásokból, főúri házaspárok fennmaradt levelezéséből tudjuk, hogy a 16–17. században – míg a férjek a törökkel csatáztak vagy országos ügyeket intéztek – a feleségek otthon, váraikban gazdálkodtak. Szenvedélyesen kertészkedtek is, mint például Nádasdy Tamás nádorispán szerelmes Orsikája Sárváron. Korai cseresznyét, mézédes dinnyét, tavaszig elálló almát küldtek Bécsbe, a királyi udvarba, ahol a magyar gyümölcsök igen népszerűek voltak.

A gyümölcs nagyon régi, ótörök nyelvekből átvett jövevényszavunk. Honfoglaló őseink már hozták magukkal a Kárpát-medencébe. Leírva a 12. sz. végéről maradt fenn első összefüggő magyar nyelvemlékünkben, a Halotti beszédben. A szöveg a bibliai Édenkert fájának gyümölcséről szól, melyből Ádám a Teremtő tilalma ellenére evett. Elkövette az eredendő bűnt, és halandóvá tette az egész emberiséget. 

A Tudás Fájának termését szerte a világon mindenütt almának tartják. Ez a nyelvünkben ugyancsak ótörök eredetű szó szinte a gyümölcs jelképe. Éggömb alakja, elterjedtsége, számtalan fajtája tette azzá. Példa rá az országalma, az uralkodói jelvény, a korona mellett. István királyunkét Gizella királyné a veszprémvölgyi apácákkal rá is hímezte a koronázási palástra. Az alma az első gyümölcsnév, amit 1009-ben egy latin nyelvű adománylevélben magyarul írtak le az almás helységnévben, de 11. századi az almádi is.

A Bibliában a teremtéstörténet mellett számos helyen fordulnak előgyümölcsök, mint a termékenység, sőt, a megváltás jelképei. Áldott a te méhed gyümölcse, köszönti a gyermeket váró Máriát rokona, a szintén várandós Erzsébet Máté evangéliumában. A hírt, hogy fia születik, Gábriel arkangyal közli Máriával. Sok szép középkori freskón megörökített jelenet az Angyali üdvözlet. Ünnepének magyar neve: Gyümölcsoltó Boldogasszony. A néphit szerint ekkor, március 25-én, kellett a gyümölcsfák szaporítását (oltás, szemzés) elvégezni, hogy sikeres legyen.

A reneszánsz művészet legszebb alkotásai közé tartoznak a bűnbeeséssel szemben a megváltásra utaló festmények: a Mária ölében ülő Gyermek almát tart kezében, és aranyalmáktól roskadozó fa áll mögöttük. Szívmelengető karácsonyi népénekünk kezdősora is ezt szimbolizálja: A kis Jézus aranyalma… Egyedülálló ábrázolás a Mátrában Gyöngyöspata templomának Jézus származását szemléltető, Jessze fájaként ismert oltára (1653). A dúsan aranyozott, faragott remekmű valójában családfa. Virágaiból Jézus őseinek, Dávid király (Jessze fia) utódainak szobrai nőnek ki.

Gyümölcsszerepel az ókori mítoszokban is. A görög mitológiában a halhatatlanság aranyalmafáját a heszperidák (nimfák) őrzik kertjükben. Innen kerül ki egy ellopott aranyalma, a trójai háború közvetett okozója. A germánoknál és a Kr. e. első évezredben Európa nagy részén (a Dunántúlon is) megforduló keltáknál az örök élet szimbóluma volt az aranyalmafa. Utódaik legendáiban a hősök haláluk után az Almák szigetére kerülnek, ahol békében, boldogságban élnek tovább.

Régi hiedelemvilágunkban, népköltészetünkben és irodalmunkban is föllelhető az aranyalmafa. Népmeséinkben, egy 16. századi széphistóriában és Vörösmarty Mihály Csongor és Tündéjében a gyümölcsök reggelre mindig eltűnnek, kifejező jelképeként a földi ember és a tündérlány szerelme közti akadályoknak.

Maga az alma népi díszítőművészetünk kedvenc motívuma. A szerelem, a párválasztás, a termékenység emblematikus jelképe. Lehet jegyajándék és a násznagy botjára tűzve lakodalmak kelléke.

A régi öregek karácsonykor az Édenkert Életfájának emlékére piros almákkal díszített zöldágat tűztek a mestergerendára. A karácsonyeste kútba dobott almát vízkeresztkor kihalászva annyi darabra vágták, ahányan az asztalnál ültek. Mindenki evett belőle, hogy soha el ne szakadjanak egymástól. Hitték: az alma összeköt a túlvilággal is. Szent Iván éjszakáján az anyák korán meghalt kicsinyeiknek almát dobtak a nyári napfordulóra gyújtott tűzbe.

Sok száz régi almafajtánkból, melyeket eleink az évszázadok során meghonosítottak és nemesítettek, napjainkra kevés maradt. Mostanában egyre többen próbálják kertjükbe gyűjteni a különböző fajtákat. Én csak képzeletben idézem föl régmúlt idők almáit: batult, törökbálintot, húsvéti rozmaringot, bőralmát, arany ranettet. Tavaszig kitartottak. Számomra mégis a feketébe hajlóan sötétvörös, apró cigányalmák a legkedvesebbek. Gyerekkoromban makói nagyanyám kamrájának polcain ötliteres üvegekben savanyítva, megbarnulva, megráncosodva is őrizték és elhozták a nyár édességét a téli disznótorok sült hurka-kolbásza mellé.