KEZESLÁBAS KRIMI

KEZESLÁBAS KRIMI

Khis L’Bujj, a világhírű külföldi detektív végignézett az egybegyűlteken.

– Kedves bahátaim – mondta. – Bizonyára sodálkoznak, miért hívtam ide Önöket. Nem másért, mint hogy felfedjem, ki ölte meg Möszjő Ohrt.

Azok öten nagyot néztek.

– De hisz ezt mindenki tudja – mondta Üvelyk úr. – Az Icikepicike volt. Megette. Mind.

Icikepicike szégyenkezve hajtotta le fejét.

– Nem tudtam, hogy mit eszem – sóhajtotta –, de tény, hogy én faltam fel Orr urat. Úgy sajnálom, de nincs mentségem.

– Ó, sakugyan? – kérdezte mosolyogva L’Bujj. – Ámde felmerül a kéhdés: hogy kehült Möszjő Ohr a fazékba?

Gyűrűs vonakodva megszólalt.

– Jó, az én voltam, de nekem is úgy hozták a konyhára – morogta. – Senki se mondta, hogy az a valami egy valaki.

– És ki hozta kegyednek, ha szabad megkéhdeznem?

– Az a langaléta ott – bökött Gyűrűs Középsőre. Az sértetten felhorkant:

– Nem fogod rám kenni! Én csak hazahoztam, de nekem is úgy nyomták a kezembe.

– Áh – szólt közbe L’Bujj. – Akkor máhcsak azt kell megválaszolnia, hogy Ön kitől kapta Möszjő Ohrt, nemde?

– Az úgy volt – motyogta Középső –, hogy mi hárman elmentünk vadászni…

– Tiltakozom! – dörrent közbe Üvelyk úr. – Én mentem el vadászni! Ti csak jöttetek!

– Áh, ez felettébb éhdekes – bólogatott L’Bujj. – És szabad tudnom, hogy sikehült a vadászat?

– Nos – mormogta Üvelyk úr –, ment már jobban is.

– Szóval kijelenthetjük, hogy aznap nem döhdült lövés?

Zavart hallgatás. Végül:

– De, dördült! Én voltam, én húztam meg a ravaszt! Én öltem meg azt az Orrt!

– Szóval beismehri – mondta L’Bujj. – Szabad a nevét, möszjő?

– Tató. Mu Tató – sziszegte az gyilkos dühvel. – És újra megtenném. Az meg hazavinné, az meg megsütné, az Icikepicike meg mind megenné.

– Maga pedig hagyná, hogy az Icikepicike bűnhődjön – közölte hidegen L’Bujj. – Ön tényleg nem éhdemel szánalmat, uham. Vezessék el!

Majd mosolyogva Icikepicikéhez fordult:

– Mi, kicsik tahtsunk össze! – azzal megfordult és teljes erőből nekiment a szekrény szélének.

– Áú! – kiáltott fel Imi, fájó kislábujját dörzsölve. Kishúga hangosan nevetett.

– Úgy kell neked!

– Épp téged próbállak szórakoztatni – sziszegte Imi.

– Mert félsz, hogy megmondalak anyának!

– Jól van, jól van. Visszakaphatom végre a telefonom?

– Előbb add vissza az orromat! – követelte a kishúga.

– De hiszen mondtam már, hogy nem is… Csak az ujjaimmal… Á, mindegy, tessék.

– Most akkor mégsem ették meg? – csodálkozott a kishúga.

– Nem – sóhajtott Imi. – Csak megrendezte a saját megevését. De Khiss L’Bujj azt az esetet is megoldotta.

mesemondó | Horgas Judit

Kapcsolódó segédanyagok

Ezek a segédanyagok kapcsolódnak a jelenlegi poszthoz.

Előző cikk
ELKÉPZELHETETLENÜL NAGY ÉS HIHETETLENÜL KICSI
Következő cikk
MINDENSÉG ÉS SEMMISÉG