Percegő és Mocorgó

Mocorgó nem szerette, hogy úton-útfélen megszokásokba botlott. Már száz esztendeje koptatta a Földet, és időről időre enyhe csalódottsággal állapította meg, hogy az emberek továbbra is ugyanazokra a karácsonyi dalokra zendítenek rá, ragaszkodnak a kedvenc kávézóikhoz és csak reggelire hajlandók müzlit enni. Amikor próbaképp egy verőfényes őszi napon vette elő az esernyőjét, a járókelők úgy néztek rá, mintha meghibbant volna.

Percegő is ott volt, és nagyot nevetett fiatal barátja felháborodásán. Mocorgóval ellentétben ő örömét lelte a dolgok megszokott menetében. Háromszázadik születésnapját hajszálpontosan ugyanúgy ünnepelte, mint a negyvenkettediket. Minden reggel kicsattintotta szemüvegtokját, az asztalra terítette a napi újságot, és teáját szürcsölgetve átfutotta a híreket. Az ebédidőt kedvenc vendéglőjében töltötte, ahol a törzsvendégek gyűrűjében régi történeteket idézett fel. Derűs nyugalmából csak az újdonságok tudták kizökkenteni. Amikor addig ismeretlen ketyeréket látott az emberek kezében vagy új utak épültek a városban, gyorsan felhívta Mocorgót, aki mindig tudta, mi történik a világban. Ha pedig Mocorgónak volt szüksége tanácsra, Percegő mind a háromszáz évének tapasztalatát bevetette, hogy segítsen neki.

Időről időre azonban alaposan össze-vesztek. A legnagyobb vitájuk a télzáró ünnepélyen történt, amikor Mocorgó, nem is sejtve, mennyire megbántja ezzel Percegőt, kiosont, és a beszédek végighallgatása helyett inkább sárkányrepülőzött egyet. Percegő sértetten és csalódottan várta. Nehezményezte, hogy barátja meg sem próbálja élvezni a hagyományt, amibe sok-sok év emlékeit gyúrta bele a család. Mocorgó viszont nem értette, miért kell olyan komolyan venni a részvételt az ünnepségen, ami legfeljebb annyit változik egyik évről a másikra, hogy bodzaszörpöt kínálnak limonádé helyett. Dúlva-fúlva hagyták ott egymást. Mocorgó már a hazaúton tudta, hogy hibázott, és amikor meglátta a naptárban üresen tátongó hétvégét, belátta, hogy sürgősen ki kell békülniük. Kipirulva toppant be Percegőhöz. Bocsánatot kért, és így folytatta:

– Te a hagyományok szakértője vagy, én pedig a váratlanságoké. Mindig ugyanazért haragszunk meg a másikra, pedig szépen kiegészítjük egymást. Csináljunk abból hagyományt, hogy izgalmas szokásokat teremtünk!

Percegő szeme felcsillant.

– De arra is figyeljünk, hogy évtizedekkel később se váljanak unalmassá! – tette hozzá cinkos mosollyal.

Innentől nem volt megállás. A két jóbarát újabb és újabb hagyományokat eszelt ki és indított útjára. Egy részük olyan jól sikerült, hogy tényleg elmélyítette a helyiek közötti kapcsolatot. Mocorgó nem bánta, hogy a legtöbb embernek esze ágában sincs puszta szórakozásból esernyőt lóbálni a feje felett. Ő már elérte a legnagyobb eredményt: sikerült rábeszélnie Percegőt, hogy évente új frizurát vágasson magának.

mesemondó | Horgas Judit