LÉGY A LEVESBEN

Sok éve éltek állatok a Tó partján, többnyire békében és elégedetten, csak szükség esetén felfalva egymást. Egy nap azonban emberek érkeztek, és rögvest lázas munkába kezdtek a tóparttól épp csak kőhajításnyira. Az emberek nem egyedül jöttek, magukkal hoztak mindenféle állatokat is – mintha nem lakott volna arrafelé már addig is épp elég. A legtöbbnek saját házat építettek, etették, gondjukat viselték. Ott volt például a tehén. A tóparti állatoknak nem fért a fejébe, miért tartja ezt a böszme nagy állatot az ember. Csak találgatni tudtak: ahány állat, annyi elmélet. Az öreg Döglégy Anyó például azt állította, a tehenet kizárólag a tehénlepény előállítása miatt hozták a tópartra, hogy jól tartsák a legyeket. Ez elsőre túlzásnak tűnt, de aztán belegondoltak, hogy mekkora nagy házat emelt az ember csak azért, hogy a fecskék a tető alá építhessék fészkeiket és a darazsak a nádtetőbe költözhessenek. Talán igaz lehet, amit Döglégy Anyó mond.

Szabad idejükben a tóparti állatok gyakran beszélgettek az emberről. Vajon milyen szörnyű betegség miatt veszíthette el a szőrét? Vajon van olyan okos, mint egy csiga? Abban biztosak voltak, hogy az intelligensebb állatoknak nyomába sem érhet. Hol találni olyan nyulat vagy őzet, aki hajlandó lenne a legnagyobb forróságban a földet turkálni!

De hiába vitatkoztak az ember érthetetlen cselekedeteiről, nem találtak megnyugtató választ. Úgy döntöttek hát, egyiküknek be kell jutnia a házba, hátha ott többet megtud. Elhatározták, hogy a légy lesz a legalkalmasabb, mivel nemcsak gyors, de okos és ravasz is. Ha mégis csapdába esne, az ember majd biztosan elámul, milyen csinos a metálzöld potroha, és így megmenekül. (Figyelmen kívül hagyták a békák véleményét, akik szerint a fényes potroh a jó ebéd előjele, amelyen a légy nem vendég, hanem a desszert.)

A légy nem vesztegette az időt, gyorsan elszárnyalt a ház felé. Amint odaért, egyenesen berepült a nyitott ablakon, és megkezdte a felderítést. A család éppen ebédelt. A légy kíváncsian körülzümmögött mindenkit, mire az emberek hadonászva próbálták elhessegetni. A heves csapkodást a légy hívogatásnak hitte, s mivel megéhezett a hosszú úton, leszállt az egyik tányér szélére, és nekilátott a falatozásnak. Erre az emberek még hevesebben hadonásztak – a nagy csapkodás közben belesodorták a forró levesbe.

(A folytatás a tavaszi számban olvasható)