MENNYI AZ ANNYI?

Ugye, nem is fájt az a kis csípés? – szokták kérdezni az orvosok meg a szülők fejsimogatás közben, amikor a gyerekek túl vannak a védőoltáson. S ha azt hallják, orr alá dünnyögve, hogy nem, akkor remélhetik, hogy a következő alkalommal már talán csak aprócska félelemmel várja a kis hős a tűt meg a szúrást.

És ha mégis fájt valamennyire? És ha a félelem emiatt valamivel nagyobb lesz legközelebb? Na, de mennyi ebben az esetben a csöppnyi fájdalom, és mekkora az erősebb félelem?

Amikor darázs szúr meg, az már nagyon-nagyon fájhat – és mindenki érti, hogy kétszer mondva mennyivel súlyosabb az eset. De égethet is a csípés, a sebbe szakadt fullánk meg a darázs mérge miatt még annál is jobban: szörnyen, rettenetesen, pokolian – olykor egyenesen elviselhetetlenül.

A fájdalom mértékét, egyre nagyobb erejét tehát szavakkal tudjuk mérni. Aki érzi, ki tudja fejezni, el tudja mondani, meg tudja osztani másokkal. Így aztán kaphat segítséget, gyógyszert vagy együttérzést, nyugtatást. A fájdalom pedig előbb-utóbb csillapodni kezd, egyre enyhébb lesz, hogy a végén már ne is figyeljünk rá, mikor lett alig érezhetőből észrevehetetlen.

Mennyivel könnyebb a dolgok súlyát vagy a távolságot számokkal mérni! Nyolcvan deka alma, két kiló kenyér, öt kiló krumpli. Az minden mérlegen annyi. Pontosan három méter húsz centit ugrottál távolba, nyolcvan centi széles a könyvespolc, és negyvenkét kilométert megy az autó a háztól a hétvégi telekre.

De ha arra vagyunk kíváncsiak, mennyire érzi jól magát a barátunk, megint csak szavakkal tudunk mérni. S no lám, ha nagyon-nagyon vidám valaki, az több, mint ha csak nagyon vidám. És lehet szörnyű jó kedve, rettenetes jó kedve és pokoli jó kedve is – és rögtön megértjük, hogy ezek a szavak ezekben a helyzetekben pontosan úgy működnek, mint a számok a mértékegységek előtt. Már nem számít, hogy a szörnyektől félünk, a rettegés tartós félelem, a poklot meg borzasztó, elviselhetetlen helynek képzeljük: az a fontos, hogy ezekkel a szavakkal egyre erősebb dolgokra tudunk utalni.

Mikor és miért mondod, hogy ma különlegesen jó kedved van? Mire utal az, aki szerint épp fantasztikus kedvében találod? És vajon miből veszed észre, anélkül, hogy mondaná, ha rosszkedvű? Ha szomorú? Ha letört, ha elkeseredett? Az arca, a hangja, a mozgása, a szavai árulkodnak, és te megpróbálod felmérni, megbecsülni, hogy valójában mennyire rossz a kedve. Hogy felvidítsd valamivel vagy megérezd: most jobb magára hagyni.

Ahány nép, annyiféle megoldás. India ősi nyelvében, a szanszkritban úgy fejezték ki, ha valamiből sok van, hogy egyszerűen a hangya megnevezésére szokásos szót mondták ki. Mindez magyarul: rengeteg (az erdőben óriási mennyiségű fát találunk), tengernyi (amelyben felfoghatatlanul sok a víz) vagy „annyi, mint égen a csillag” (ami már egyenesen megszámlálhatatlanul sok).

Nézz utána, honnan származik a rahedli meg a temérdek szavunk. Vagy te inkább azt szereted mondani, hogy csomó, ha valamiből sok van?

A súlyos dolgok megnevezésére a szanszkrit a legnehezebb ismert gyümölcsöt, a mangót választotta. S mit mondunk mi, ha valamit különösen nehéz felemelni?

Azt, hogy dögnehéz.

De vannak dolgok, amik meg dögunalmasak.

És vannak köztünk dögerősek is.

Vagyis a dög bizonyos esetekben egyszerűen azt jelenti, hogy nagyon. És mégsem mondjuk egy süteményre, hogy „dögfinom”. Ám azzal nincs baj, ha szörnyen vagy rettenetesen finomnak nevezzük.

Néha meg lehet fejteni az ilyen eltérések okát, néha nem. Jó a nyelvészeknek, hogy ilyen érdekes, izgalmas rejtvények megoldásával bíbelődhetnek.