MORC ÉS NYAVAJG

Morc és Nyavajg két göthös manó, akik minden évben legalább egyszer tiszteletüket teszik nálam. Nevük alapján sejthető, miféle szerzetek – nem olyanok, akiket az ember szívesen lát vendégül. De nincs mit tenni, hívatlan beállítanak az őszi ködökkel, de legkésőbb az első fagyra, vagy ha nem, hát kora tavaszra; rendesen éjnek évadján. Jöttüket úgy jelzik, hogy befogják az ember orrát, jeget lehelnek a torkára, harákolóport hintenek rá. A feleségem csak egy pillantást vet rám reggel, ajjaj, mondja, megjött Morc és Nyavajg – és már fordul is a konyhába, hogy vizet tegyen fel a tűzhelyre, teának. Túl jól ismeri már őkelméket.

És jönnek a kelletlen napok a két göthös manó társaságában: enni kínlódás, a színek szabadságra mennek, az illatok elszelelnek, és bárki bármit kérdez tőlem, egyből Morc és Nyavajg válaszol helyettem. Mert ők aztán nem restek. Sőt, most vannak igazán elemükben.

Imádnak kellemetlenkedni. Egyszavas válaszokat adni. Esetleg válaszképp csak mordulni egyet. Türelmetlenek és nyűgösek, semmi se jó nekik. És hiába próbálom elhallgattatni őket: kiválóan utánozzák a hangomat, mármint azt a rekedt, bedugult orrú, kásás hangot, amit ilyenkor produkálni tudok. És remekül szórakoznak, bárki láthatja, hogy igazi átokfajzatok.

Pedig próbálkozom én mindennel, hogy a vendégeskedésüket megkurtítsam. Utálják a mézes teát: csak azért is mézes teát iszom. Nem állhatják a savanyúkáposzta szagát: mindenhez savanyúkáposztát majszolok mosolyogva. A fokhagymától forgatják a szemüket és fintorognak: én vigyorogva még egy kövér fokhagymagerezdet helyezek a káposztahalom tetejére. „Nehogy azt hidd, hogy ettől hamarabb elmegyünk!” – kiáltják csúfondárosan. „Tetszik itt nálad, ha kicsikét büdös is vagy…” – és egymásra kacsintanak, összevihognak. Mondom én, hogy igazi átokfajzatok.

De elhatároztam, hogy idén kifogok rajtuk. Ki én! Még hogy holmi manók felbosszantsanak és kikacagjanak. Remek tervet eszeltem ki. Az túlzás, hogy vártam őket, de számítottam rájuk. És kíváncsi voltam, a terv beválik-e.

Amikor aztán egy ködlepte hajnalon megjelentek, reggelre kelve nem kezdtem bosszankodni és óbégatni, hogy: „Begind begjöddeg!”, meg hogy „Bordz és Gyavajg a ládhadáron!” – hanem egyszerűen úgy tettem, mintha észre sem venném őket. Rezzenéstelen arccal legyűrtem a fájós torkomon egy pirítóst. Felhörpintettem egy bögre teát. Semmi felhajtás. Aztán fogtam magam és összecsomagoltam. Elvégre nem csak ők utazgathatnak! Nem csak ők jöhetnek-mehetnek hívatlanul! Ha ők itt, én amott. Ha ők amott, én emitt.

Persze befogott orral, fájós fejjel, göthösen utazgatni nem az igazi. Nem is mentem messzire, csak a kanapéig. A csomagom nem is állt másból, mindösszesen egy pokrócból, meg egy halom könyvből. Azokból a könyvekből, amiket a sok munka közepette, amikor álló nap lótok-futok, fellapozni sem volt időm, nemhogy elolvasni. Elhelyezkedtem a kanapén. Nyájasan hellyel kínáltam a két kellemetlenkedőt. Azok csak pislogtak. „Maradjatok, ameddig jólesik” – mondtam nekik. – „Én már itt se vagyok”.

Kinyitottam az első könyvet a kupac tetejéről. Így az első napot alkalmasint kalózok felemelő társaságában töltöttem, déltengeri szigetek közt hajózva, spanyol királyi hajókat fosztogatva. Két portyázás közt szundítottam egyet a kanapén. Kellemetlen fickók voltak ezek a tengeri haramiák, de nem unatkoztak, annyi szent. Amikor visszatértem, vetettem egy pillantást a megdöbbent Morcra és Nyavajgra, kacsintottam is rájuk, azt hiszem, és új útra indultam, ezúttal a csillagok közé. Néha vissza-visszalestem a két megnyúlt arcú, csalódott manóra, de messze voltam, nem igazán értettem, mit morognak az orruk alatt. Mire a harmadik utazásról – Egyiptomból – visszaértem, már elpárologtak. Se szó, se beszéd, továbbálltak, csak a hűlt helyüket találtam a karfán. Csakhogy volt még egy könyvem. Körülpillantottam. A szoba csöndes volt, mindenki loholt a dolga után. No jó, gondoltam. Csak még ezt az egyet. Annyit kínlódtam ezekkel az átokfajzatokkal, igazán tartoznak nekem egy szívességgel. És hát az az út volt a legjobb: majd legközelebb mesélek róla. Mikor visszatértem, meglepve láttam, hogy a feleségem áll a kanapé végénél a könyvhalom mögött. És kissé ráncolja a homlokát.

– Szimuláns – közölte. Szerencse, hogy valahol tartok a szobában egy szótárt is.

Mesemondó | Horgas Judit