MORZSA ÉS KAVICS

Élt egyszer egy morzsa. Illetve – mit is beszélek – először nem morzsa volt, hanem egy cipó, egy szép, kerek, aranybarnára sült, roppanós héjú, lágy, langyos belű cipó.

Amikor a cipót kivették a sütőből – mert manapság már keveseknek van odahaza kemencéjük –, tágas, napfényes konyhában találta magát, egy Duna-parti kisváros fenyőfákkal körbevett, takaros fehér házainak egyikében. A kéz, amelyik a kezdet kezdetén meggyúrta, most óvatosan az asztalra helyezte hűlni, a fadeszka pedig, az asztalt a forróságtól védő fadeszka, megszólította:

– Nagyon gusztusosnak méltóztatik lenni – mondta, miután udvariasan köhintett, a cipó pedig a dicséret hallatán egy árnyalattal még aranybarnábbá vált örömében.

– Bizonyára nagyon ízletes is lesz – folytatta a deszka, aztán mesélt arról, hogy amikor az óra nagymutatója héthez ér és a vízforraló sípolni kezd, hogyan zúdul majd le az emeletről három gyerek, hogyan szaladnak be a konyhába, ülik körül a nagy asztalt, és a már ismerős kéz hogyan szel majd vastag karéjokat, hogy aztán vajjal és baracklekvárral vastagon megkenve elébük tegye a reggelit.

A cipó hallgatta a deszkát és dagadt a büszkeségtől. Olyan cipó akart lenni, amire majd hatvan év múlva is emlékeznek ezek a gyerekek, ha a legszebb emlékeiket és a gyerekkor ízét próbálják felidézni. De az első bevágás sültebbik felénél a cipó egyetlen picike darabja magában lázadozott.

– Hogy engem megegyenek, szétroppantsanak holmi fehér kis gyöngyfogak? Na, azt már nem! – és amint megfogadta, úgy is tett.

Mikor a gyerekek az asztalnál ültek, előkerült a kés, és az első karéj puhán rádőlt a deszkára, a körömnyi darabka, amely az elválás pillanatától immár morzsa volt, leugrott a földre.

A tiszta konyhában a morzsa eleinte szenvedett a magánytól. Sehol egy cseresznyemag, sehol egy porcica társaságnak. Amikor azonban leszállt az este, a kamrából előóvakodott egy kisegér és körbeszaglászta a morzsát.

– Belőlem aztán nem eszel! – fortyant fel a morzsa, és begurult a konyhaszekrény alá, a szűk résbe, ahova az egérke már nem tudott befurakodni.

Másnap megjelentek a hangyák. Libasorban, céltudatosan jöttek, messziről megérezve a morzsa ínycsiklandó szagát. De mikor az első katonák behatoltak a szekrény alatti rejtekhelyre, a morzsának minden erejét összeszedve sikerült akkorát reccsennie, hogy a hangyák egy pillanatra megriadtak, kihátráltak a résből. Balszerencséjükre éppen akkor lépett be a háziasszony. A következő minutumban már a lendületesen mozgó seprű cirokszálai elől menekültek, és vissza sem jöttek többé, mert sütőporszemcsék állták útjukat.

A morzsa magára maradt. Nem háborgatták többé se gyerekek, se egerek, se hangyák. Idővel keménnyé vált, mint egy kavics. Évek teltek el. A gyerekek felnőttek, új család érkezett a takaros fehér házba.

A régi konyhát kopottnak, ósdinak találták. Mesterembereket hívtak, hogy lebontsák a bútorokat, és újakat állítsanak a helyükbe. A kaviccsá vált morzsát senki sem tudta megkülönböztetni a törmeléktől.

Mikor a bútormaradványokkal, levert vakolattal együtt a hulladéklerakó udvarban találta magát, megállapította, hogy csúnyának csúnya és meglehetősen barátságtalan is az új otthona, de legalább nem ette meg senki. Viszont amikor arra repült egy galamb, aki épp magőrlésre alkalmas kavicsot keresett a zúzájába, és bekapta, az igazat megvallva, egyáltalán nem bánta.

Mesemondó | Horgas Judit