MOTTÓ A KUPOLÁN

Napokon át tomboltak az elemek a dél-svájci völgyekben 1868. szeptember végén, október elején. A hegycsúcsok között vihargócok űzték, kergették egymást, és megállás nélkül ömlött az eső. Az ítéletidő Ticino (ejtsd: ticsínó) kantont sújtott legerősebben, és a mélyben fekvő településeket fenyegette. A szűnni nem akaró felhőszakadás következtében a Ticino folyó kilépett medréből, és két-három kilométer szélességben elöntötte a völgyet. A közeli Maggiore-tó (ejtsd: mádzsóre) vízszintje is vészesen megemelkedett, a part menti községek víz alá kerültek. Az áradás ötven ember halálát követelte, és óriási anyagi károkat okozott.

Akik gyerekként élték át az árvizet, még idős korukban is gyakran felidézték a megrázó eseményeket. Megelevenedtek emlékezetükben a bátor férfiak, akik kis csónakjaikon igyekeztek biztonságba helyezni a csecsemőket a vízzel ellepett házakból, meséltek a pásztorokról, akik védettebb emelkedőkre terelték az állatokat, és a gazdákról, akik a télire gyűjtött takarmányt próbálták menteni. A hosszú estéken felsejlett a tizenéves fiú alakja, aki a vihar kitörésekor egyedül maradt a rábízott tehenekkel, de nem ijedt meg a vadul cikázó villámoktól, együtt tartotta a jószágokat, amíg apja meg nem érkezett.

Az újságok beszámoltak a tragikus helyzetről, egyik-másik lap rajzokat is közölt az elárasztott utcákról, összedőlt épületekről. Fényképek csak a zord idő elmúlása után készülhettek, hiszen akkoriban pillanatfelvételekről szó sem lehetett, egy kép elkészítéséhez több percre volt szükség. Így csak az ár levonulásakor örökíthette meg a fényképész az egyik városka árvíz sújtotta utcáján az elszánt férfiakat, akik csónakjaikba emelték a nőket és gyerekeket.

A természeti csapás hírére a svájciak egy emberként siettek a bajba jutottak megsegítésére. A hatóságok összehangolták a segélyakciókat. A kantonok soknyelvű, hagyományokban gazdag világából új nemzet született. Sokan úgy vélik, Svájcot valójában ez a katasztrófa teremtette meg. Svájci nép elvileg nem létezik, de a Svájcban élő franciák, németek, olaszok és rétorománok mégis svájcinak vallják magukat, és ez nemzeti egységbe fonta a nyelvében és vallásában tarka lakosságot. Az összetartozást a nemzeti szimbólumok – a nemzeti zászló, himnusz, a nemzeti ünnep és mottó – tovább erősítették. Az évszázadokon át fennállt laza államszövetség 1848-ban szövetségi köztársasággá alakult, ugyanakkor megmaradt a kantonok széleskörű önrendelkezése, önállósága. Ebben a sokszínű világban hiábavaló igyekezet lett volna a négy népcsoport közül az egyiket uralkodó helyzetbe hozni, majd kikényszeríteni a másik három nemzetiség beolvadását. A politikai hűség és hazafiság évszázadokon keresztül a lakóhelyi kantonhoz fűzte a svájciakat, ám az 1868-as természeti csapás felerősítette az együvé tartozás érzését. A segélyakciók szervezői jó érzékkel találtak rá az „egy mindenkiért, mindenki egyért” mozgósító erejű jelmondatára, amely Svájc nem hivatalos nemzeti mottója. A régi latin mondást akkor fedezték fel újra széles körben, amikor a francia író, Alexandre Dumas (ejtsd: alexandr dümá) négy katonáról szóló történetei külföldön is olvasottá váltak. Romantikus bajtársiasságuk az önzetlen segítőkészség lelkesítő példája.

(A folytatás a tavaszi számban olvasható)