NEM HALLOD?

Nem hallod? Hogy lehet, hogy te nem hallod? Dorka döbbenten rázza a fejét. Réka zord arccal sétál mellette. Mindennél jobban utál veszíteni, és bár a legtöbb dologban jobb Dorkánál, most rettenetesen bosszantja, hogy a másik kislány tud valamit, amit ő nem. Hiszen Rékának jobban ment a moderntánc, hamarabb tanult meg folyékonyan olvasni, jobb helyezést ért el a futóversenyeken, és sokkal több fiúnak tetszett, mint Dorka. Nem, Réka képtelen veszíteni. Számára az egész élet verseny, talán mert a szülei számára is az. Mármint az ő élete. Persze mindig azt mondják, hogy ne izgulj már annyit, Rékuci, semmi baj, kislányom, majd legközelebb, vagy ejnye, no, Rékácska, minek itatod az egereket, csak mert harmadik lettél. Ilyeneket mondanak, de közben mást üzen a szemük meg a csalódottan leeresztett válluk, és különben is, minden egyes táncbemutatón és iskolai előadáson olyan feszült figyelemmel nézik Rékát, mintha azt várnák, mikor hibázik végre.

Most meg itt van Dorka, akivel igazából nem is barátnők, csak a hülye iskolai feladat miatt kell együtt dolgozniuk. Egy választott virágról kell plakátot készíteniük meg kiselőadást tartaniuk. Réka ebben is élen akart járni, már az elején leszögezte, hogy ő választja ki a virágot, mert jobb az ízlése. Dorka nem vitatkozott vele. Zárkózott, szelíd lány volt, általában kerülte a hangoskodást.

Most ott guggoltak az iskola melletti virágágyásnál, közelről szemlélték a Réka által választott virágot, a tulipánt. Réka hunyorítva összpontosított, próbált minél élethűbb rajzot készíteni a szirmokról. Dorka egy darabig Rékát vizsgálgatta, majd újra feltette a kérdést. Komolyan nem hallod? Réka dühödten csapta földhöz a füzetet meg a ceruzát. Mit?!, kiáltotta magából kikelve. Mit kellene hallanom, mondd már meg! Dorka megvonta a vállát, finoman elmosolyodott. Hát a virágok énekét. Réka érezte, hogy elönti arcát a forróság, csak abban nem volt biztos, hogy a harag vagy a szégyen égeti-e bőrét.

A virágok énekét? Miről beszélsz?! Dorka állta a másik lány szúrós tekintetét. Semmi, felejtsd el, nem fontos, válaszolta aztán. Rékát ez még inkább felbőszítette. Most már magyarázd meg!, követelte dühtől elvékonyodó hangon. Dorka közelebb hajolt hozzá, mint aki ősi titkot oszt meg a másikkal. Ha kinyitod a szíved, meghallod, ahogy dalolnak a virágok. A tulipán éneke különösen gyönyörű. Ráadásul azt olvastam, szerencsét is hoz. Réka szerette volna azt hinni, hogy Dorka meghibbant. Elvégre mindig is magának való, álmodozó lány volt. De azt is tudta, hogy Dorka egyáltalán nem buta. Mi van, ha igazat mond? Ha a tulipán éneke valóban szerencsével ajándékozza meg, aki nyitott szívvel hallgatja. Milyen jó lenne, ha valami varázslat segítene! Akkor nem kellene izgulnia minden egyes feleletnél, minden verseny előtt, a házifeladatnál, hogy apu talál-e benne hibát, a furulyabemutatónál, hogy anya hall-e a játékában hamis hangot. Réka lehunyta a szemét, fülét a tulipán tölcsérére tapasztotta. Gyerünk, mi lesz már… Pár másodperc múlva mintha valóban felcsendült volna valami csilingelés. Réka szíve nagyot dobbant. Igen, ez az, mindjárt érteni is fogom a tulipán dalát, és akkor…

A tulipán felhorkant. Aztán szusszant egyet. Utána meg kis híján röfögött. Itt valami nem stimmel. Réka kinyitotta szemét. Nem, ez már nem csilingelés, legkevésbé sem virágének, ez egy visszafojtott nevetés gurgulázása. Dorka kacagott, Réka meg elvörösödött. Bedőlt egy ócska, ostoba átverésnek. Legszívesebben megütötte volna Dorkát, és eltaposta volna az összes virágot. Ehelyett kitört belőle a zokogás.

Dorka abbahagyta a nevetést. Hirtelen borzasztóan elszégyellte magát. Sosem látta még sírni Rékát. Ezt a mindig fölényesnek, erőszakosnak, követelőzőnek tűnő lányt, akinek nem volt egyetlen igazi barátja sem. Mikor a másik lány abbahagyta a sírást, Dorka egy darabig kereste a szavakat. Végül így szólt: hát, Réka, te jó hülye vagy. De annyira kedvesen mondta, és közben olyan meleg volt a tekintete, hogy Réka elmosolyodott. Dorka felállt, és felhúzta Rékát is. Ahogy elindultak vissza, az iskola felé, a tulipánok összenéztek. Hosszú ideje figyelték az embereket, de sosem tudták megszokni a furcsaságukat.

Mesemondó | Horgas Judit