PLANKTONVADÁSZOK

Minden a fémgumók miatt történt. A mélytengeri manók évmilliók óta békésen éldegéltek a sziklákba fúrt szűk járataikban, míg egy napon hatalmas gépkarmok tépték fel az otthonuk környékét. A nyersanyagokra éhes emberek ritkafémeket találtak a tenger fenekén lapuló gumókban, és egymással versengve igyekeztek minél többet megkaparintani.

Csodával határos módon az első támadást minden manó túlélte. Egy nagyobb barlangban gyűltek össze, háromezer méterrel a vízfelszín alatt, de az idősebbek még így is összerezzentek, amikor egy pelikánangolna túl közel úszott a bejárathoz.

– Mit tegyünk, mit tegyünk… – tördelte a kezét Gabbró, a manók ősöreg vezetője. – A lakójáratainkhoz nem mehetünk vissza, túl veszélyes. De csak pár zsák planktont hoztunk magunkkal, ennyi élelmiszer csupán néhány napra elég. Éhen veszünk, ha itt maradunk! – jajveszékelt, és hosszú, zöld szakállát csomóba gyűrte a kétségbeesés.

A tenger mélyén, ahol a manók éltek, kevés volt a táplálék, ezért a legbátrabbak, a planktonvadászok havonta expedícióra indultak a felszínre, és begyűjtötték az élelmezésükhöz nélkülözhetetlen planktont. A szakácsok aztán ínycsiklandozó ételeket készítettek, például kaviáros planktonpalacsintát, algaszószos rántott planktont és a manógyerekek kedvencét, a ropogósra sült planktoncsipszet. De a jól ismert vízfelszínt most sötét árnyak borították. Az alig egy-két centiméteres manók az óvatosságuknak és a gyorsaságuknak köszönhetően eddig még sosem kerültek nagyobb bajba, bár a legendák szerint Jónás nevű ősük valaha megjárta egy cet belsejét, ám végül sértetlenül kiszabadult.

– Majd én hozok élelmet – húzta ki magát Márga, a vadászok vezetője. A nyurga, két centinél is magasabb manólány gyorsabban úszott, mint a karcsú galléros cápa és jobban bírta a víz alatti nyomást, mint a bluggyhal. Akár ötezer méter mélyre is leereszkedett, és a vízfelszínen kutatva mindig neki telt meg először a gyűjtőzsákja.

– Veled tartok – ugrott fel Kvarc.

A manók összenéztek. Egyik-másik finoman felvonta a szemöldökét. Mások zavartan köszörülték a torkukat. Volt, aki a fejét csóválta. Gabro szakállába újabb csomók költöztek.

– Talán… jobb lenne, ha… úgy értem, Márga egyedül is… meg aztán itt is sok a tennivaló… – aggodalmaskodott az öreg manó.

Kvarc alacsonyabbra nőtt a legtöbb manónál. A lába és a karja annyira rövid volt, hogy inkább gurult, mint járt. Legszívesebben a tengermélyi sziklákon heverészett és az arra úszó állatokat faggatta, majd az összegyűjtött történeteket zöld tintával vaskos könyvbe írta. Egy manó sem tudott olyan gyönyörű meséket mondani, mint Kvarc. De hogy planktonra vadásszon? Éppen ő?

Márga azonban csak bólintott, és a kezébe nyomott egy nagy, üres gyűjtőzsákot. Aztán tengerifűből font, erős kötélből mindkettőjüknek derékszíjat formált, és magához kötözte az aprócska manót. Kvarcnak még elbúcsúzni sem maradt ideje, máris szélsebesen tempóztak felfelé. Mármint Márga tempózott, Kvarc meg vonszolódott utána, mint kéretlen rakomány a kötél végén. Egy-kettőre a vízfelszínre jutottak.

Márga perdült-fordult, és gyakorlott mozdulattal úgy húzta a zsákját, hogy minél több plankton fennakadjon benne. Egy ideig fel sem tűnt neki, hogy a kötél másik vége kioldozva úszik a vízben. Amikor észrevette, már késő volt. Kvarc eltűnt a sötét árnyak között.

Márga elhajította a gyűjtőzsákját, és olyan gyorsan úszott, mint még soha életében. Az utolsó pillanatban sikerült elkapnia a merítőhálót, amelyet éppen kiemeltek a vízből. A sok moszat, vergődő hal és kagyló között nehezen talált a kis manóra, és amikor végre megpillantotta, alig hitt a szemének. Kvarc mosolyogva hallgatott egy idős krillt, és közben barátságosan integetett Márgának, mintha kényelmes kiránduláson lennének.

– Talán nem is tudja, milyen nagy bajban vagyunk – gondolta a lány, miközben igyekezett közelebb kerülni hozzá. – Sosem látott még hálót, nem tudja, hogy az ember felfal mindent, amit megszerez. Ki kell szabadítanom! – és előhúzta a derekára erősített éles kagylót, hogy lyukat vágjon a sűrű szövésű hálón.

– Márga! Csakhogy itt vagy – üdvözölte Kvarc. – Engedd meg, hogy bemutassam ezt a kedves urat: Makrura a Déli-sarkvidékről érkezett.

– Örvendek. Nekünk, sajnos, most mennünk kell – ragadta meg Márga a kis manó kezét, de Kvarc a fejét rázta.

– Nem mehetünk még. Beszélnem kell az emberekkel.

– Megvesztél? A fél fogukra sem vagy elég, de ne hidd, hogy megkímélnek!

– Márga, gondolkodj – magyarázta Kvarc türelmesen. – Ha most tele is szeded a gyűjtőzsákod, az legfeljebb egy napra elég. És mi lesz utána? Egyedül nem tudod ellátni az egész manónemzetséget, más meg nem merészkedik ide. Nincs más megoldás, egyezségre kell jutnunk az emberekkel. Majd én beszélek velük.

– Az ember kegyetlenebb, mint a koboldcápa és ravaszabb, mint az ördöghal. Miért hallgatnának rád?

– Tudod, sok olyan történetet hallottam, amik szerint nem minden ember kegyetlen. Van, aki szereti a tengert és a benne élőket. Hallottam például olyanról, aki kavicsokat gyűjtött a parton, aztán verset írt róluk, várj, erre emlékszem is, úgy van, hogy Egy kavics, egy lapos, szürke hasú, egy sima, sárga eres meg egy fekete-fehér köpönyeges…

– Verseket írt? Szép. És a többi? Aki szúr, vág, tép és kampóz? Aki megnyúz?

Az öreg krill megveregette Márga vállát.

– Én találkoztam olyannal is, aki fametszetet készített egy tengeri hullámról. Egy francia osztriga meg azt mesélte, a tenger és a szél párbeszédéről zenét írt valaki. Szívesen meghallgatnám…

Így történt, hogy a két manó a hajó-fedélzetre pottyanva végül a kabinok felé indult.

– Ez a Kvarc… – morfondírozott Márga. – Miket ki nem talál… A végén még igaza lesz… Vagy nem… De legalább megpróbáltuk.

Mesemondó | Horgas Judit