RÉGI DICSŐSÉG

− Csirkék?! Hogyhogy csirkék?

A felháborodott horkantásba beleremegtek a falak.

− Igenis, a csirkék. Benne van a tankönyvben, és szóról szóra tudni kell a bekezdést. Hogy aki ma akarja tanulmányozni a dinoszauruszokat, az figyelje meg például egy baromfiudvar lakóit, mert az őshüllők legközelebbi, ma is élő leszármazottai a szárnyasok, például a csirkék.

Legyintés akart lenni, de a bőrszárnyak bosszús suhintása valóságos tornádót kavart. A kissárkány alig tudta megtartani mellső mancsában az „Őshüllők története a történelem előtti időktől napjainkig” feliratú könyvet − a szélroham megpróbálta darabokra szedni. Pedig vaskos könyv volt.

Apja, a vén szörnyeteg − ahogy anyukája becézte olykor kedvesen − döngő léptekkel járkált fel s alá a sziklavár tágas fogadótermében. Fújtatott, és állkapcsát összeszorította, nehogy az ezredévek alatt felgyűlt tekintélyes szitokkészlet egyszerre tóduljon ki a száján. Így csak sziszegett, akár egy felrobbanni készülő, túlfűtött kazán.

− Még hogy szárnyasok! Hogy a baromfiudvar! Ez a hála a tapintatunkért, amellyel visszavonultunk, és méltóztattunk átengedni nekik a földet! „Kicsiny és gyönge emlősök vagyunk, törékenyek, akár a nádszál, elmorfondírozgatunk itt pár ezer évet, aztán úgyis eltűnünk, ó, csak addig kegyeskedjetek nekünk némi helyet szorítani hatalmasságotok árnyékában!” Az álnok fajzat! Mi persze, hittünk nekik, a Nagytanács megszánta őket, mert el sem tudták képzelni, hogy lélegzik olyan teremtmény a világon, amely ne állná a szavát − és most tessék! Kanárikká fokoznak le! Kacsává züllesztenek!

Sarkon fordult, és vészjóslón meredt megilletődött utódjára. Szemhéjak nélküli szeme összeszűkült.

− Mi áll még abban a salátapótlékban?

A kis sárkány nagy levegőt vett:

− Az, hogy sárkányok… szóval, hogy a sárkányok… csak a mesékben…

(A folytatás a nyári számban olvasható)