ROBOT

Biztos, hogy robot, súgta Berci. Nézd a mozgását, meg ahogy beszél! Miki bólogatott, bár az is igaz, hogy Miki mindennel egyetértett, amit Berci mondott. Az új fiú valóban gyanús volt. Mindig meredten bámult maga elé, mindig furcsán egyenes háttal ült, a kezével olykor különös mozgásokat végzett. Igen, bólintott Miki ismét, tutira robot. Az apja nemrégiben mesélt neki a robotikáról meg a mesterséges intelligenciáról, hogy nemsokára nem lehet majd különbséget tenni ember és gép között, meg hogy az emberek is részben gépekké válnak a fejükbe ültetett szerkezetekkel és robotvégtagokkal és más furcsaságokkal. Ahogy apját hallgatta, Miki egyszerre érezte a felvázolt jövőt izgalmasnak és rémisztőnek. De inkább borzongott tőle. Nem, én nem akarok kicsit sem robot lenni, döntötte el, nem akarom, hogy nyikorogjanak a lépteim, hogy fémdarabok legyenek a koponyámban.

Különösen zavaró volt, hogy az új fiút is Mikinek hívták. Mikiből ez erős indulatokat váltott ki. Úgy érezte, ellopták a nevét, és ezzel egy jókora darabot is kihasítottak belőle. És mindezt olyan fiú tette, akit senki sem fogad el az osztályban. Ha legalább menő lenne! De ez a robot egyáltalán nem az. Amikor megszólal a csengő vagy az udvaron nagy a zsivaj, a fülére tapasztja kezét. A nap végén, amikor már fáradt mindenki, csak dülöngél előre-hátra, mint valami hintaló. És hiába hívták focizni, hiába próbált vele egy-két csupaszív lány beszélgetni, rájuk sem hederített, mintha nem is léteznének. Hát akkor mire számít? Naná, hogy már senki sem akar mellé ülni az ebédlőben. Naná, hogy amikor páros sorba kell állni, valahogy mindig ő marad egyedül. Magára vessen!

Lehet, hogy meg kellene vizsgálnunk, jelentette ki Berci, arcán komoly, tudományos érdeklődéssel. Miki nem értette. Meg kellene néznünk, hogy érez-e fájdalmat, magyarázta türelmesen Berci, miközben az új fiút figyelte, mert a robotok szerintem nem éreznek semmit. Igen, ez logikusan hangzott, még úgy is, hogy bólogatás közben valami jeges hullám járta át Miki lelkét. Berci most mélyen Miki szemébe nézett. Miki csak néhány pillanatig állta Berci tekintetét. Te próbálod ki, mondta Berci ellentmondást nem tűrően. Tessék, tette hozzá, és egy körzőt nyomott Miki tenyerébe. Csak szúrd meg vele a vállát. Olyan lesz, mint egy oltás. Semmi több. Miki hallgatott. Arcát elöntötte a vér.

Az új fiú másnap apró robotot hozott az iskolába. Úgy tűnt, nem akarja megmutatni másnak, közben meg mintha mégis: folyton izgatottan méricskélte a többieket, hogy látják-e a távirányítható szerkezetet. Miki, kezében a körzővel, néhány lépésnyire állt tőle. Gyerünk, biztatta magát, olyan lesz, mint egy oltás, semmi több. Közelebb lépett. Aztán még egyet előre. Csak a vállába, csak egyszer, mondta magának, hogy bátorságot gyűjtsön. Ekkor megszólalt a csengő. Az új fiú először ösztönösen a fülére tapasztotta tenyerét, de mellkasához emelte a kis robotot, és szorosan átölelte. Csak szorította, és dülöngélt vele előre-hátra, mintha ő akarná megnyugtatni a pici gépet, és nem fordítva. Miki leeresztette a karját, összecsukta a körzőt. Jó darabig bámulta a fiút. Aki ennyire tud szeretni egy robotot, gondolta, az csak ember lehet. Aztán meg arra gondolt, hogy talán nem kellene mindig engedelmeskednie Bercinek.

A fiú idővel észrevette őt. Kíváncsian, kissé zavart tekintettel fordult feléje. És odanyújtotta a robotot. Miki körülnézett. Vajon látják a többiek? Vajon Berci látja? Végül leült a fiú mellé. Kipróbálhatom?, kérdezte.

A fiú bólintott.

Mesemondó | Horgas Judit