SAJÁT HANGJAIM

Nagyon szeretem a surranó hangot, amikor a bástya egy egész sort megy. A talpán filckorong. A tábla a kihajtott doboz, így üreg van az asztal és a sakktábla között, a ló ezért kong, és legszebben tényleg a bástya súrlódik.

A gombokat üvegben tartjuk. Olyan nagy üveg, hogy nem tudom megrázni. Belefér a kezem. Bele tudok keverni, az egész karom befér, pattognak és csörömpölnek, peregnek a gombok.

Anya azt mondta, elszorul a szíve, ha hallja a szirénázó mentőt. Mi szeretjük azt a hangot, megtanultam nagyon jól utánozni, és előfordul, hogy ha csinálom az órán, valaki feláll, hogy kinézzen az ablakon.

A húgom és az egyik kutyám fél a dörgéstől. Anya azt mondja, akkor tud a legjobban aludni, ha vihar van éjszaka, erre szoktam gondolni, miközben hallgatom a dörgést. Az öcsém is ébren van ilyenkor, de nem szólal meg, csak hallom, hogy ébren van, az alvás egészen másként hangzik.

Ismerek valakit, aki nagyon hangosan tud sikítani. És fiú!

Az öcsém pár autót felismer hangról, szerintem az nehéz. Régebben utáltam metrózni a zörgés miatt, befogtam a fülem, amikor jött, most már kibírom. Nemrég láttam egy kislányt, aki befogta a fülét, csodálkoztam, hogy voltam ennyire kicsi.

Harmadikban már másik furulyám lett, amit elsőben kaptam, az lett a húgomé. Amit két évig belefújtam, most ő fogja kifújni, hogy beleférjen az ő hangja is. Biztos másképp szól majd. Mindenben különbözünk, meg tudom mondani, kinek a szuszogását hallom, anyáét, apáét, a húgomét, az öcsémét, valamelyik kutyáét, és ha eljön hozzánk valaki, neki idegen a szuszogása. Utálom, ha valaki szipog. Valaki mindig szipog az órán.

(A folytatás a téli számban olvasható.)