SÁRKÁNYLÉLEK

Áron mindig kíváncsi volt a dolgok miértjére. Miért nyálkás a csiga, miért folyatnak gyantát a sérült fák, miért hullámzik a tenger?

És miért van szükségük a sárkányoknak aranyra?

Hamar kiderült, hogy sárkányt találni nem is olyan nehéz. Persze, kellett hozzá némi türelem, míg az erdőben sétálva fellelte a sárkánybarlangot, és természetesen nem kevés bátorságra is szüksége volt, hogy bemerészkedjen a sötétségbe, ám örök kíváncsisága vitte-vitte befelé, még akkor is, ha a lába reszketett.

A sárkány odabent oly vénséges volt, hogy fénylő pikkelyeit benőtte a moha. Körös-körül tengernyi kincs, ragyogó aranykelyhek, ezüst pénzérmék, ékszeres ládikók, cseppkő gyanánt még a mennyezetről is súlyos gyémántfüzérek lógtak. Az agg sárkány lomhán emelte fel mázsás fejét, egykedvű pillantást vetett a fiúra. Áron torka összeszorult az izgalomtól, de megemberelte magát, és megszólalt. Jó napot kívánok, mondta vékony hangon, csak egyetlen kérdést szeretnék feltenni. Sóhajtott a bestia, és fáradt kutyaként hajtotta vissza fejét a csörgő aranyra. Ki vele, aztán hagyj aludni, morogta. Áron elővette töltőtollát, jegyzetfüzetét. Miért van szüksége aranyra, amikor csak tesped rajta? A kígyófarkú behemót hümmögött egy darabig, lehunyt szemmel meghányta-vetette magában a kérdést. Mikor Áron már azt hitte, a sárkány elszundított, a vén óriás újra kinyitotta fátyolfényű szemét.

Nos, kezdte válaszát a sárkány, először is, minden sárkány szereti az aranyat, tehát én is szeretem az aranyat, mert sárkány vagyok. Áron bólogatott, felírta a választ, majd szinte csak magában, halkan hozzáfűzte, hogy ez még nem ad magyarázatot arra, hogy a sárkányok miért szeretik az aranyat. A bestia dühösen felhorkant. Akkor mit szólnál ehhez: szeretem az aranyat, mert másé, és azáltal, hogy elveszem, hatalmasabb leszek másoknál? Igen, igen, dünnyögött Áron, és jegyzetelt.

(A folytatás az őszi számban olvasható)