A batyu

Volt egyszer egy batyu. Felhuppant a vállra, és azt mondta, indulás. Vitte magával az utat. Ott bent csiszakolt, formálódott, duruzsolt az út a batyuban. Amikor pedig letették, még nézte sokáig a távolodót, hiszen a távolodás is ott maradt, csiszakolt, formálódott tovább. Aztán egyszer csak kinyitotta a száját a batyu, és kibújt belőle egy sudár. Egy apró. Egy épphogyka. Zöld volt a feje, fehér a karja, és nyújtózkodott a Nap felé. És ahogy nyújtózkodott, egyre zöldebb lett. Annyi zöld lakott már benne, hogy majd kicsattant a boldogságtól. Nőtt-növögetett, túlnőtte a batyut, túl az útszéli pázsitot. Kotorgált a földben, hogy lenti karjaival jól megkapaszkodhasson. Aztán színesedett. Annyira színesedett, hogy elmúlt közben sok év. Az épphogykából tekintély terebélyesedett az útszéli pázsiton. Jöttek a madarak, hogy csiviteljék, a bogarak, hogy birizgálják, a méhek, hogy körüldongják. Jöttek a szirmok, hajlongtak, lenge tündértáncot jártak. Ők már tudták, de titkolóztak még. Csak a szélnek árulták el, ami persze, épp elég volt, hogy megtudja az erdő, tudja a végtelen út, tudják a lidércek, az angyalok, s mind a messzi trollok.

Aztán aki bújt, aki nem: kacsintott az első. Egy sudár. Egy apró. Egy épphogyka. Majd a második, a harmadik, és így tovább, megszámlálhatatlan ragyogással. Ott himbálóztak a napsütésben. Pirosodtak, gömbölyödtek, édesedtek. És aki arra járt, szakított egyet.

Csipkedték madarak, nyammogták hangyák, habzsolták darazsak, szivornyálták fürkészek, ami pedig a földre hullott, azt csócsálták sünök, pockok, vadmalacok. Az a sok gömbölyű mind eltűnt. Kivéve egy. Ott fenn a legtetején, a legmagasabb ágon. Ő maradt, duzzadtan, pirosan, édesen. Maradt, és úgy tűnt, esze ágában sincs nem maradni.

Dérrel-durral, fagyos széllel beköszöntött a hideg. Felkavarta az emlékeket. Sóhajtott a zúzmarával borított táj. Elcsendesedett, elszürkült a világ. Így van ez rendjén ilyenkor. Csend volt. Kopogó, fagyos csend. Ám ott, a legmagasabb ág legtetején továbbra is piroslott, gömbölyödött az a piros. Várta vissza őt, aki réges-régen erre járt, és a batyut lerakta az út melletti pázsitra. Várta, és nem is hiába. Már messziről hallatszott a füttye, lába ütemes csoszogása, botja kopogása, ahogy közeledett. Jött, s megállt. Felnézett a legmagasabb ágra, annak is a tetejére, és munkához látott. Összecsomagolta a törzset, a szétszaladó gyökereket, kusza ágakat. Gondos figyelemmel, óvatosan. Előkerült a régen földbe bújó kis batyu. Leporolta, és belecsomagolta a tájat. Tenyerére vette az ághegyről leszakított gömbölyű-pirosat, súgott neki biztatókat, betette a batyu legeslegtetejére, és batyustól a hátára huppantotta. Füttyögve indult tovább. Ott csiszakolt, formálódott, duruzsolt benne a gömbölyű, ott bent a batyuban. Jó lesz az még a viharos, háborús idők után, jó lesz ismét otthagyni útközben, hogy újjászülethessen.

mesemondó | Horgas Judit